Könyvajánló

Amikor egyik barátnőmnek említettem, hogy találtunk egy könyvet, amelynek a bonyodalma éppen az, hogy egy anyuka nem akar a kisfia szobájában legóba lépni, azonnal kölcsön kérte azt tőlünk. A könyv címe egyszerűen és nagyszerűen ez: Smorc Angéla nem akar legóba lépni. Dániel András kis könyvecskéje azok közé az elárvult gyöngyszemek közét tartozik, amelyeket a nagyágyú sorozat, a Kuflik (Merítés-díj: Az évtized gyermekkönyv sorozata, 2. helyezett) talán kissé kitakar.

Amikor hozzáfogtam, hogy írjak a Kerge ABC-ről, a 7 éves nagyobbik lányom, Anna elhessegetett a gépem elől mondván, ő is szeretne írni valamit erről a könyvről. A kisebbik, 5 éves lányom, Julcsi meg magához húzott, mint aki fejelni készül egy kocsmai verekedésben: „miért írsz róla? Ugye, nem akarod eladni???”

Ezt a könyvet magammal vinném egy lakatlan szigetre, keretbe foglalnám, kitüntetném a Babilon Kiadó munkatársait, akik lefordításra érdemesnek találták. Ha most, ebben a pillanatban barátaim könyvajánlást kérnének tőlem otthonra vagy ajándékötletnek 5+ korosztálynak, esetleg már bátrabban olvasó 7+ éves gyermeknek önálló olvasásra, habozás nélkül mindenkinek, minden alkalomra a Doryt ajánlanám.

A Titi-könyvekkel (Titi a tornyház tetején, Titi a parkban, Titi és az Időjós) Annie M. G. Schmidt és illusztrátortársa, Fiep Westendorp a nagyobb ovis korosztályt kényezteti el. Háromrészes meseregény-sorozatban ismerhetjük meg a jószívű, mindig tettre kész Titit, aki piros daruskocsijával járja a várost egyedül, míg otthonra, barátokra nem talál.

A testvéri kapcsolat összetett természetét megragadni rendkívül nehéz úgy, hogy arról igazán jól beszéljünk. Ne legyünk például leegyszerűsítők, ne fessük azt túlságosan idillire, hibamentesre, mert a testvérek kapcsolata minden más, csak nem hibamentes és nem fekete-fehér. Egy örökre szóló kapocs ez, olyan kötődés, ami körbevesz, magától értetődő, akár a levegő. Akinek testvére van, már örökké azt a levegőt szívja be, nem tud úgy gondolkodni, úgy érezni, úgy élni, mintha nem lenne, fogalma sincs arról, milyen lehet, ha nincs.

Vannak olyan témák, amikkel nehezen barátkozom meg, amiktől a lehető legtovább próbálom távol tartani a gyermekeimet és magam meseolvasó anyukaként. Az egyik ilyen mumusom a vámpír- és zombiirodalom: a zöldes-fehéres bőr, a levehető fej, a holdfényben megcsillanó fehér fogak. A hetedik életévének betöltéséhez közeledő nagylányom azonban már több alkalommal is lelkesen tért haza az iskolából efféle beszámolókkal, hogy „ma az udvaron zombimeséket mesélt a barátnőm”. Ezek után úgy gondoltam, ideje átlépni itthon azt a bizonyos határt, ami a zombimentes és zombikkal dúsított irodalom közt húzódik.

Már olyan régóta fájt a fogam a Doktor Hű de Fáy című mesekönyvre, hogy amikor rá tudtam csapni egy antikváriumi darabra, majd kiugrottam a bőrömből. Ahogy cseperednek a gyerekeim, és ahogy egyre inkább ásom bele magam a gyerekkönyvek világába, egyre jobban félek attól, hogy hiába olvasunk nagy iramban, kinőnek olyan könyvekből, amelyeknek az élményétől semmiképp se szeretném megfosztani őket.

Dr.Seuss a Kalapos Macska című könyvével azt a tettetett tudathasadásos állapotot mutatja be, amivel a minden képzeletet felülmúló kupi alkotói általában szüleik elé állnak nagy szempilla-rebegtetéssel: „Ja, én semmiről sem tudok, nem én voltam, sose láttam még ezeket a dolgokat, itt se voltam…” Szóval Dr. Seuss nagyon viccesen elmeséli nekünk, mi is történik olyankor, amikor senki nem tud magyarázatot adni a rövid memóriájú csemeték közül arra, hogy az átlagosan rendes otthon miként vált 13 perc alatt egy méretes trágyadombbá.

Az első osztályos kislányom jó darabig derekasan ellenállt minden könyves kínálgatásomnak. Körülbelül ötéves kora óta ismerkedik a betűkkel, mire iskolás lett, össze is tudta olvasni őket, és a fejében értelmes szöveggé rendeződtek a jelhalmazok.