Könyvajánló

"Egy ideje minden gyermekirodalmi boszit maga mögé utasított az abszolút kedvencünk, az utánozhatatlan Winnie (Valerie Thomas, Korky Paul: Winnie, a boszorkány). Hiszen senki nem viseli olyan természetes eleganciával a lábszőrt és a lyukas harisnyát, mint ő. Senki nem tereget olyan vígan csipkés boszibugyikat két vártorony közé feszített zsinegre, mint Winnie."

Amikor egyik barátnőmnek említettem, hogy találtunk egy könyvet, amelynek a bonyodalma éppen az, hogy egy anyuka nem akar a kisfia szobájában legóba lépni, azonnal kölcsön kérte azt tőlünk. A könyv címe egyszerűen és nagyszerűen ez: Smorc Angéla nem akar legóba lépni. Dániel András kis könyvecskéje azok közé az elárvult gyöngyszemek közét tartozik, amelyeket a nagyágyú sorozat, a Kuflik (Merítés-díj: Az évtized gyermekkönyv sorozata, 2. helyezett) talán kissé kitakar.

Amikor hozzáfogtam, hogy írjak a Kerge ABC-ről, a 7 éves nagyobbik lányom, Anna elhessegetett a gépem elől mondván, ő is szeretne írni valamit erről a könyvről. A kisebbik, 5 éves lányom, Julcsi meg magához húzott, mint aki fejelni készül egy kocsmai verekedésben: „miért írsz róla? Ugye, nem akarod eladni???”

Ezt a könyvet magammal vinném egy lakatlan szigetre, keretbe foglalnám, kitüntetném a Babilon Kiadó munkatársait, akik lefordításra érdemesnek találták. Ha most, ebben a pillanatban barátaim könyvajánlást kérnének tőlem otthonra vagy ajándékötletnek 5+ korosztálynak, esetleg már bátrabban olvasó 7+ éves gyermeknek önálló olvasásra, habozás nélkül mindenkinek, minden alkalomra a Doryt ajánlanám.

A Titi-könyvekkel (Titi a tornyház tetején, Titi a parkban, Titi és az Időjós) Annie M. G. Schmidt és illusztrátortársa, Fiep Westendorp a nagyobb ovis korosztályt kényezteti el. Háromrészes meseregény-sorozatban ismerhetjük meg a jószívű, mindig tettre kész Titit, aki piros daruskocsijával járja a várost egyedül, míg otthonra, barátokra nem talál.

A testvéri kapcsolat összetett természetét megragadni rendkívül nehéz úgy, hogy arról igazán jól beszéljünk. Ne legyünk például leegyszerűsítők, ne fessük azt túlságosan idillire, hibamentesre, mert a testvérek kapcsolata minden más, csak nem hibamentes és nem fekete-fehér. Egy örökre szóló kapocs ez, olyan kötődés, ami körbevesz, magától értetődő, akár a levegő. Akinek testvére van, már örökké azt a levegőt szívja be, nem tud úgy gondolkodni, úgy érezni, úgy élni, mintha nem lenne, fogalma sincs arról, milyen lehet, ha nincs.

Vannak olyan témák, amikkel nehezen barátkozom meg, amiktől a lehető legtovább próbálom távol tartani a gyermekeimet és magam meseolvasó anyukaként. Az egyik ilyen mumusom a vámpír- és zombiirodalom: a zöldes-fehéres bőr, a levehető fej, a holdfényben megcsillanó fehér fogak. A hetedik életévének betöltéséhez közeledő nagylányom azonban már több alkalommal is lelkesen tért haza az iskolából efféle beszámolókkal, hogy „ma az udvaron zombimeséket mesélt a barátnőm”. Ezek után úgy gondoltam, ideje átlépni itthon azt a bizonyos határt, ami a zombimentes és zombikkal dúsított irodalom közt húzódik.

Már olyan régóta fájt a fogam a Doktor Hű de Fáy című mesekönyvre, hogy amikor rá tudtam csapni egy antikváriumi darabra, majd kiugrottam a bőrömből. Ahogy cseperednek a gyerekeim, és ahogy egyre inkább ásom bele magam a gyerekkönyvek világába, egyre jobban félek attól, hogy hiába olvasunk nagy iramban, kinőnek olyan könyvekből, amelyeknek az élményétől semmiképp se szeretném megfosztani őket.

Dr.Seuss a Kalapos Macska című könyvével azt a tettetett tudathasadásos állapotot mutatja be, amivel a minden képzeletet felülmúló kupi alkotói általában szüleik elé állnak nagy szempilla-rebegtetéssel: „Ja, én semmiről sem tudok, nem én voltam, sose láttam még ezeket a dolgokat, itt se voltam…” Szóval Dr. Seuss nagyon viccesen elmeséli nekünk, mi is történik olyankor, amikor senki nem tud magyarázatot adni a rövid memóriájú csemeték közül arra, hogy az átlagosan rendes otthon miként vált 13 perc alatt egy méretes trágyadombbá.