Dániel András: Smorc Angéla nem akar legóba lépni
A gyerekszobában vannak alattomos játékok, ezt minden szülő jól tudja. Empirikus vizsgálataimra támaszkodva mondhatom, hogy legkevésbé sem kellemes érzés magas sarkú barbie-cipőbe térdelni, és egyenesen életveszélyes dolog limonádéba ázatott bizsu fülbevalóba teli talppal belegázolni. De léptem már bele elroppant műanyag szőlőbe, ültem bele méhecskés hajcsatba, könyököltem keményre száradt gyurmába. Egyik barátnőm számolt be arról, hogy hároméves gyermeke véletlenül arcon vágta egy vaskos gyermeklexikonnal, mások a tüskeépítővel jártak pórul, amelynek darabjai nemcsak egymáshoz, de az emberi testhez is kiválóan kapcsolódnak. Minden sérülésünk után egyhangúlag megegyeztünk azonban abban a férjemmel és szülőtársainkkal, hogy semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor az ember legóba lép.
Amikor egyik barátnőmnek említettem, hogy találtunk egy könyvet, amelynek a bonyodalma éppen az, hogy egy anyuka nem akar a kisfia szobájában legóba lépni, azonnal kölcsön kérte azt tőlünk. A könyv címe egyszerűen és nagyszerűen ez: Smorc Angéla nem akar legóba lépni. Dániel András kis könyvecskéje azok közé az elárvult gyöngyszemek közét tartozik, amelyeket a nagyágyú sorozat, a Kuflik (Merítés-díj: Az évtized gyermekkönyv sorozata, 2. helyezett) talán kissé kitakar.
A Smorc Angéla egy láncmese, amely csavar egyet a műfajon, s a láncszerű kapcsolódást alárendeli a tartalomnak. A láncmesék történetszövésére jellemző, hogy gyakran bizonyos elemek, párbeszédek ismétlődnek benne. Ettől a szülőnek meglehetősen unalmas olvasmányok. Főként bajban lehetünk velük, ha az altatási rutin részét képezi a mesélés. Az esti álomhívogatás tragédiája egyébként is az, hogy a szülő az unalmas cselekvésekkel önmagát is altatja (halkan dúdol, ringatózik a gyermekkel, esetleg egy monoton láncmesét sorol a gyermeknek halkan). Aludtam már el úgy esti mesélés közben a sötét szobában, hogy arra ébredtem, még mindig mondom. Talán a Répamese volt az.
Dániel András azonban megfogja a láncszerű kapcsolódást, és egy olyan elképesztően vicces, ötletteli történet gerinceként kezeli, hogy az egyenesen bedarálja az olvasót és a hallgatóságot. Még egyszer sem sikerült úgy olvasnunk ezt a könyvet, hogy félbe hagytuk volna. Ha belekezdünk, akkor biztosan egy ültő helyünkben végig is olvassuk.
A történet azzal indul, hogy egy teljesen átlagos anyuka hétköznapi módon kifakad kisfiának, Lalának, aki a játékhalmok közepén békésen építget, hogy álljon neki végre rendet rakni a szobájában, mert ő nem szeretne megint mezítláb legóba lépni. A kis tündéri Lala a füle botját sem mozgatja, így Mátrainé Smorc Angéla végső fegyveréhez nyúl, rárivall férjére, hogy: „Csinálj már valamit, Antal!”
Szegény szerencsétlen Antal (a nehéztüzérség) nem szeretne semmit se csinálni, ugyanis épp focimeccset néz. Kezében sört remegtetve várja, hogy a csodacsatár, Ignació belője a mindent eldöntő tizenegyest. Igen ám, de Ignació addig nem lő gólt, míg anyukája nem készít neki otthon frissen sült pocokhalat. És innentől fogva elgurul a gyógyszer. A történt újabb és újabb szereplői és konfliktusai gyöngyszemekként fűződnek fel a láncra: Estefania anyuka sütne pocokhalat, de nincs a fagyasztóban. Jacinto, a boltos adna neki pocokhalat, de már egy hete kifogyott a készlet. A halászok fognának pocokhalat, de nincs hozzá tengeri vigyorka, amire harap ez a halfaj. Szőrtüsző Szódaszifonszon hozna tengeri vigyorkát, de nincs hozzá vigyorkagyűjtői engedélye, és így tovább. Minden teljesen logikus egyébként, teljesen logikusan felépített lépcsősoron lépkedve jutunk fel egészen Norvégia királyáig, III. (Pákosztos) Tüdőcsőr királyig. Sajnos a norvég nemzet harcban áll a holdbéli óriásretkekkel, akik egyébként hadifogolyként tartják bebörtönözve Tokagerinczy tábornokot, hogy a Holdon található kráterekkel teleszórt királyi palotakertben legókockákat szedegessen. Tudjátok, kedves szülők, milyeneket… Piros kicsit, kék hosszabbat, átlátszó, fél kisujjkörömnyi kör alakúakat…
Ugye, most már minden világos? Hogy mi köze az óriásretkeknek Jevgenyijhez és a Norvég Királyi Tintafúrótoronyhoz, Szálkaszarvy ezredesnek a Főpecsétnöki Halosztályhoz, Nyákolló Kapitánynak Mátrai Antalhoz, mindennek mi köze az aranylábú Ignacióhoz, és miért kell mindenkinek egy kanna tudjátok mi…pecséttinta?
Ha véletlenül mégsem lenne olyan világos, ígérem, tényleg minden kiderül a Smorc Angéla könyvből. Gyermekeim (4 és 6 évesek voltak, amikor először olvastuk) első megjegyzése már a borító láttán az volt, hogy „Anya, szerintem azért hívják Smorc Angélának ezt az anyukát, mert mindig morcos, hogy összeszúrkodja a talpát a legó.” Én pedig azóta szétszórt legót látva azzal fenyegetőzök először, hogy Smorc Daniellává fogok változni mindjárt, ha nem állnak neki a pakolásnak. Aztán további hegyi beszédek után, persze, szépen összeszedek mindent. A pirosat, a kéket, kis átlátszó kör alakúakat.
Nagyon szeretjük Dániel András saját illusztrációit, de ki tudunk békülni azzal is, hogy ennek a kötetnek az esetében a lehetőség Pikler Éva illusztrátoré lett. Őt ismerjük már többek között a Balatoni böngésző lapozgatásából, ami a kedvenc magyar böngészőnk, s amiben annyi fantasztikus ötlet, geg, jó gondolat van elrejtve, hogy úgy gondolom, a Smorc Angéla kiváló szövege méltó vizuális tálalást kapott munkáival.
Cím: Smorc Angéla nem akar legóba lépni
Ilusztráció: Pikler Éva
Kiadó: Pozsonyi Pagony Kft.
Év: 2015
Oldalszám: 32
Korosztály: 5-8
