Barbara Cantini: Halálka - A történet, amin meghalsz a nevetéstől
Vannak olyan témák, amikkel nehezen barátkozom meg, amiktől a lehető legtovább próbálom távol tartani a gyermekeimet és magam meseolvasó anyukaként. Az egyik ilyen mumusom a vámpír- és zombiirodalom: a zöldes-fehéres bőr, a levehető fej, a holdfényben megcsillanó fehér fogak. A hetedik életévének betöltéséhez közeledő nagylányom azonban már több alkalommal is lelkesen tért haza az iskolából efféle beszámolókkal, hogy „ma az udvaron zombimeséket mesélt a barátnőm”. Ezek után úgy gondoltam, ideje átlépni itthon azt a bizonyos határt, ami a zombimentes és zombikkal dúsított irodalom közt húzódik.
Gyermekeimnek rettenetesen izgalmas a halloween. Ennek ünneplése nagy indulatokat gerjeszt a közösségi médiában a véleményvezérek körében, de semmiképp se szeretnék azzal foglalkozni, mi közünk nekünk, magyar embereknek ehhez. Nekem azzal kell valamit kezdenem, hogy noha itthon semmiféle halloweeni impulzus nem érte a gyerekeinket, azokban a közösségekben, ahol az életük jelentős részét töltik, meghatározó utalások és információk árasztják el őket ezzel kapcsolatban. Ahogy a Fogtündér is beköltözött hozzánk észrevétlenül és akaratunk ellenére, úgy október végéhez közeledve azon kaptam magam, hogy denevérszárnyas hajpántot veszek a gyerekeknek, boszorkányujj-sütit készítünk, vécépapírguriga-múmiát ragasztunk. Arra is hajlandó voltam emellett, hogy az iskolai közegben megszületett igényt kielégítsem: hazavittem Barbara Cantini Halálka című könyvét, ezzel biztosítva, hogy az őszi szünet után a nagylányom is be tudjon kapcsolódni a zombi témájú beszélgetésekbe.
Halálka, a zombikislány karaktere remek választás a zombiirodalmas határátlépésre. Főként azért, mert egészen mindennapi problémával küzd, ami ismerős lehet a frissen iskolát kezdő gyermekeknek. Halálka egyszerűen csak szeretné, ha szeretnék, be kíván illeszkedni a tőle karnyújtásnyira és mégis megközelíthetetlenül távolinak tűnő közösségbe. Elege lett a magányból, az elszigeteltségből, és abból, hogy mindig csak kívülállóként, távolról figyeli a közeli falu gondtalanul játszadozó gyerekeit.
Halálka egyébként azért nem teljesen magányos, van egy barátja, akivel a Málladozó Villa nevű ódon, elhagyatottnak hitt kastélyában megosztja mindennapjait. Ő Bu Song, a végtelenül megviselt fejű, véreres szemű fehér agár, aki esténként az ágya végében szunyókál. Bu Song kitűnő fodrász (Párizsban tanulta a mesterséget), ért a divathoz, és mindig visszahozza Halálka levehető karját, amit az udvaron dobál neki.
Mivel a zombigyerekek se élhetnek felvigyázó nélkül, Halálkának is van gondviselője. A zombikislány a szigorú Néhay nénikéjével osztja meg a Málladozó Villát. Néhay néni rendkívül szereti a látványos kalapokat, fiatalabb korában pár száz évvel ezelőtt igen csinos ifjú hölgy volt. A néni, erre hamar rájöhetünk, tulajdonképpen nem sokban különbözik az emberszülőktől. Meg akarja védeni Halálkát és a kényelmes mindennapjaikat a falubeliek reakciójától. Ha felfedezik őket a kastélyban, annak beláthatatlan következményei lehetnek, akár el is üldözhetik őket, és azt nem engedheti. Míg Néhay néni borúsan látja a dolgokat, Halálka előtt csak az lebeg, hogy a falubeli gyerekek közt igaz barátokra találhatna. Így hát Halálka leghőbb vágya egyben a legjobban tiltott dolog is a Málladozó Villában: nem érintkezhet, nem találkozhat embergyerekekkel. Igen ám, csakhogy a zombigyerekek sem sokban különböznek az embergyerekektől. Ha valamit a fejükbe vettek, abból nem engednek. Feszegetik a határokat, hátha enyhülést tapasztalnak a szigorú szabályokban. Halálka egy nap Néhay néni sminkkészletét kölcsön véve elmaszkírozza magát olyanra, amilyennek a falubeli gyerekeket látja, csiricsáré színes ruhákat vesz fel, majd újra engedélyt kér a találkozásra. Néhay néni ettől már padlót fog, elájul a látványtól, és ellentmondást nem tűrve kijelenti, hogy egyszer és mindenkorra tiltott a találkozás.
Halálka végső fegyvere ezek után természetesen a titkolt engedetlenség: halloween napján álca nélkül besétál a faluba Néhay nénikéje ékszeres dobozát (Gyász bácsi morcos, beszélő feje) a kezében lóbálva. A vámpírok, zombik, szellemek közt fel sem tűnik Halálka zöldes, lilás ábrázata, a bús, véreres szemű kutyája vagy a cukorkagyűjtő koponya. Az már viszont annál árulkodóbb, hogy boldogságában megfeledkezve helyzetéről lekapja saját fejét, és mutatványokkal szórakoztatja vele az utcán vonuló jelmezes gyerekeket.
Tragédia lesz-e ebből, Néhay néninek lesz igaza? Megbánja Halálka, hogy ellenszegült gondviselője akaratának, kijátszotta és a szabályokat megszegve a faluba szökött? Vagy lehetnek annyira elfogadók és empatikusak a gyerekek, hogy Halálkát befogadják közösségükbe? Ezt mind megtudhatjátok, ha ti is elolvassátok Halálka történetét.
Az illusztrációk rendkívül szerethetőek, különösen a zombikislány félénk, kedves, érdeklődő megjelenítése. Az arckifejezései mindvégig visszafogottak, mégis sokféle és jól beazonosítható érzelmet árulnak el. Néhay néni szigorú savanyúságát is nagyon szerettük, Bu Song, az agár pedig akkora figura, hogy miatta önmagában nagyon vicces végignézegetni az illusztrációkat.
Érdemes nem egyszerűen lineárisan olvasni a kötetet, hanem böngészni is a képeket, figyelni az eldugott vicces feliratokra, utalásokra, előre-hátra lapozgatva újra olvasgatni őket, hogy minden kis megjegyzés, kiegészítő információ a történetbe épülhessen. Önálló olvasást kezdő gyerekeknek éppen ezért nagy élmény lehet egyedül is hozzáfogni a történethez. Erre az oldalankénti kevés, néhány soros szövegmennyiség is alkalmassá teszi a kötetet, és a téma is motiválhatja őket, hiszen valami olyat tartanak a kezükben, ami foglalkoztatja őket: a baráti viszony és annak megteremtése.
Cím: Halálka – A történet, main meghalsz a nevetéstől
Szerző és illusztrátor: Barbara Cantini
Fordítás: Andó Gabriella
Illusztrálta: Barbara Cantini
Kiadó: Könyvmolyképző
Év: 2019
Oldalszám: 56
Korosztály: 7+
