könnyen olvasható

"Egy ideje minden gyermekirodalmi boszit maga mögé utasított az abszolút kedvencünk, az utánozhatatlan Winnie (Valerie Thomas, Korky Paul: Winnie, a boszorkány). Hiszen senki nem viseli olyan természetes eleganciával a lábszőrt és a lyukas harisnyát, mint ő. Senki nem tereget olyan vígan csipkés boszibugyikat két vártorony közé feszített zsinegre, mint Winnie."

Vannak olyan témák, amikkel nehezen barátkozom meg, amiktől a lehető legtovább próbálom távol tartani a gyermekeimet és magam meseolvasó anyukaként. Az egyik ilyen mumusom a vámpír- és zombiirodalom: a zöldes-fehéres bőr, a levehető fej, a holdfényben megcsillanó fehér fogak. A hetedik életévének betöltéséhez közeledő nagylányom azonban már több alkalommal is lelkesen tért haza az iskolából efféle beszámolókkal, hogy „ma az udvaron zombimeséket mesélt a barátnőm”. Ezek után úgy gondoltam, ideje átlépni itthon azt a bizonyos határt, ami a zombimentes és zombikkal dúsított irodalom közt húzódik.

Az első osztályos kislányom jó darabig derekasan ellenállt minden könyves kínálgatásomnak. Körülbelül ötéves kora óta ismerkedik a betűkkel, mire iskolás lett, össze is tudta olvasni őket, és a fejében értelmes szöveggé rendeződtek a jelhalmazok.

Karanténunk első hetében a sűrűsödő covid-tünetek közepette minden másnap vártuk, hogy barátaink beakasszanak a kapunkon egy-egy szatyornyi bevásárlást, általában friss kenyeret, gyümölcsöt és vizet, mivel első karanténnapunkon még csőtörésünk is volt, s a vezetékekbe sár került. Egyik nap a szokásos kenyeres pakk mellé kaptunk két olyan gyerekkönyvet is barátaink kedvencei közül, amit nekünk eddig nem sikerült beszerezni. Épp annyira szükségünk volt rájuk, mint az ivóvízre, főleg Philip Reeve és Sarah McIntyre Sen és a száguldó szán című nagyszerű kalandos könyvére. Félretettünk minden mást, amit akkor épp olvastunk, hogy elmélyülhessünk Sen és Sika izgalmas kalandjaiban.