Philip Reeve és Sarah McIntyre: Sen és a száguldó szán
Karanténunk első hetében a sűrűsödő covid-tünetek közepette minden másnap vártuk, hogy barátaink beakasszanak a kapunkon egy-egy szatyornyi bevásárlást, általában friss kenyeret, gyümölcsöt és vizet, mivel első karanténnapunkon még csőtörésünk is volt, s a vezetékekbe sár került. Egyik nap a szokásos kenyeres pakk mellé kaptunk két olyan gyerekkönyvet is barátaink kedvencei közül, amit nekünk eddig nem sikerült beszerezni. Épp annyira szükségünk volt rájuk, mint az ivóvízre, főleg Philip Reeve és Sarah McIntyre Sen és a száguldó szán című nagyszerű kalandos könyvére. Félretettünk minden mást, amit akkor épp olvastunk, hogy elmélyülhessünk Sen és Sika izgalmas kalandjaiban.
Sen meséjében minden emberöltőben egyszer köszönt be északon az Igazi Tél, amikor még az óceán hullámai is pillanatok alatt jéggé fagynak. Amikor ötvenféle hó esik, s ezek mind egytől egyig varázslatosak. Az egyiktől összetöpörödik minden, ami hozzáér, a másik megállíthatatlanul száll felfelé. Van, ahol hangutánzó hó esik, és olyan is akad, amiből finomabbnál finomabb ételek készíthetőek.
Hősünk, Sen, egy árva gyermek épp a Szerencsecsillag nevű teherhajóval utazik, amikor megfeneklik csapatuk az óceán jéggé merevedett hullámain. A legénységnek mentenie kell, amit csak lehet, Rydegg kapitányt viszont legkevésbé sem érdekli a rakomány érző-lélegző része, vagyis a 66 kis mopsz, akik riadtan dideregnek egy kupacban. Sen végül inkább nem menekül el a többiekkel a motoros szánon a jéggé fagyott semmi közepéről, hanem visszafordul a kutyákat kimenteni. Így marad az árva kisfiú a rémületes semmiben egyedül 264 nyiffegő, botladozó kis tappancska társaságában. Nincs mit tenni: menni kell addig, amíg van remény.
Remény pedig mindig van. El is érnek együtt a tengerparti Sokkhawatkap városkájába, ahol megismerkednek Sikával és családjával. Sen végre rátalál valakire, akinek igazán szüksége van rá, Sika pedig szánhúzó kutyákat kap a több tucat mopsz érkezésével. Amikor beköszönt az Igazi Tél, Sokkhawatkap városában igazi nagy felfordulás támad. A világ minden tájáról érkeznek ide a nagy szánhúzóversenyre indulók. Mindenki az Északi-sarkra szeretne eljutni, hogy találkozzon Hóapóval, akinek hatalmában áll teljesíteni az elsőként érkező kívánságát.
Egykor régen, több évtizeddel korábban Sika nagypapája is részt vett a versenyen, aki ugyan akkor csak második lett, de azóta is az az álma, hogy újra találkozhasson a bölcs Hóapóval. Sika most, hogy szerzett szánhúzó kutyákat (ha mindenki nevet is a mókás kis mopszokon) és egy megbízható társat erre a veszélyekkel teli versenyre, nagypapája helyett, nagypapájának gyógyulásáért indul az Északi-sarkra.
S hogy mitől olyan flúgos ez a futam? Az indulók sokszínű áradatától. Ott van mindjárt Okoskobak professzor a saját készítésű robotkutyáival (Waumata 2000 példányok), aki a tudomány erejével kíván diadalmaskodni a versenyen. Vagy a szakállas nő, Helga Hósokessen, a helyiek üdvöskéje, aki két jól megtermett jegesmedvéjének szánhúzó erejében bízik. Az indulók közt van Lord Aalnock is, aki családi hagyományként űzi a kizárólag tisztességtelen eszközökkel való versenyzést. Igazi színfolt a csuparózsaszín Mitzi von Mindiggczuki, aki huskyjaiból felismerhetetlen, rózsaszín, uszkárosra nyírt cirkuszi látványosságokat csinált a versenyre. Akad mellettük még bőven érdekesség a futamon, például origamimester által hajtogatott kartonpapírból készült szán és felfújható járgány is.
Indul a verseny, nagy a tét, hiszen a győztesnek teljesül egy vágya, s amint azt megtudjuk, Lord Aalnock édesapja egykor így gazdagodott meg, hogy egy jó nagy láda pénzt kívánt. Hősünk, Sen, barátja, Sika és versenytársaik még sosem látott módon fejezik be a versenyt. Kiderül Hóapó titka, miként teljesíti a kívánságokat, s habár Sika vágya, hogy nagyapja gyógyuljon meg, és még sokáig éljen, nem teljesülhet, helyette valóra válik nagyapó másik óhaja. Sen minden kincsnél többel gazdagodik. A hótésztagyáros jetiktől kiszabadulva, az óriáspolip csápjaiból menekülve, a hótrollok vérszomjas ordítozásaitól kísérve végre családra és igazi otthonra lel Sokkhawatkap városában a gólyalábas házikóban.
Aki igazi kalandregényt keres a könyvfaló nagyobb ovis, kisiskolás korosztály számára, amelyben a pörgős jelenetek, az egymást követő izgalmak mögött mégis felvillannak olyan értékek, mint a család, a barátság, az empátia, a bajba jutottak megsegítése, a saját érdek háttérbe tolása a jó cselekedetekkel szemben, akkor a Sen és a száguldó szánt mindenképpen ajánlom. Aki nem bírja a cuki mopszokat, nem akarja magát degeszre enni a Remény nevű jéggé dermedt hajón kialakított Jeti Tészta Bárban, vagy aki nem bírja idegekkel, ha éhes hótrollokkal teli szakadék fölött egy hajszálon függ a szereplők élete, az semmiképp se vegye kézbe a könyvet!
A kizárólag türkiz-fekete-fehér illusztrációk, a sok helyütt egész oldalon színes lapok (fekete és a türkiz árnyalatai) rendkívül jó atmoszférát teremtenek az olvasáshoz. Néha egészen az az érzésem támadt, ahogy a könyvre meredtünk, mintha hűtenék a lapok a kezünket, mintha nálunk is beköszöntött volna olvasás közben az Igazi Tél.
Mi nagyon boldogok vagyunk, hogy a barátaink beakasztották a kapunkon ezt a kötetet, és várjuk, hogy mit tud még Philip Reeve és Sarah McIntyre szerzőpárosa mutatni nekünk más könyveikben.
Cím: Sen és a száguldó szán
Író: Philip Reeve
Illusztrációk: Sarah McIntyre
Fordítás: Ajkay Örkény
Kiadó: Móra Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 216
Korosztály: 5+
