Csuda Gábor: csak egy kis diszlexia (Kertész Erzsi: Helló, felség!)

Nagyon vártam, hogy végre mi is belefoghassunk Kertész Erzsi 7+ korosztálynak szánt iskolaregényébe. Idén ősszel az én nagyobbik kislányom is iskolát kezdett, és bizony a tanító néni minden kedvessége, törekvése és a gyermekem abszolút nyitott, pozitív hozzáállása ellenére is már első nap érte negatív impulzus. Félrelökték a nagyobbak az udvaron azzal, hogy „Takarodj innen, te szar!” Azóta pedig akadt saját bejáratú cikizője is, aki kifogyhatatlan eszköztárral piszkálódik.

Nem felháborítani szeretnék vagy együttérzést kelteni azzal, hogy ezt ilyen őszintén elmesélem, hanem rámutatni arra, hogy az iskola már egy sokkal kevésbé védett közeg, mint az óvodai. A nagyobb korkülönbségek (mint a feni példában) és a nagyrészt vagy teljesen új gyerekközösség az osztályban olyan új problémák elé állíthatják a gyermeket és a szüleit is, amelyekkel addig talán nem kellett foglalkozniuk. Ezekkel szemben könnyen tanácstalanná válhatunk. Többek között ezért is tartom fontosnak olyan problémaorientált, iskolai élettel, a közösség és az egyén viszonyával foglalkozó könyvek otthoni forgatását, közös olvasását, mint a Göröngyös Úti Iskola sorozat, melynek eddig négy kötete jelent meg.

Az ilyen könyvek úgy adnak mintákat a gyermeknek és a szülőnek bizonyos helyzetek megoldásához, működőképes magatartásformák elsajátításához, amelyek épp a személyes érintettség miatt nem biztos, hogy annyira maguktól értetődők.

Kertész Erzsi kisiskolásoknak szánt sorozatában a Göröngyös Úti Általános Iskola falai közt zajló történeteket mesél, amelyek mind ugyanarról szólnak: az osztály egyik tanulójának támad valamilyen problémája, amivel egyedül nem tud megküzdeni, ami emészti. De az is előfordul, hogy adott problémára nem is ő maga tekint kihívásként, hanem az iskolai környezet.

Ez utóbbi helyzetbe csöppenünk az első, Helló, felség! alcímű kötetben is. A 2/b osztály összeszokott közösségébe új tanuló érkezik. A fiút Csuda Gábornak hívják, ez már önmagban elég okot ad osztályának arra, hogy cikizzék. Adja magát a neve, hogy csodabogárnak titulálják, de belépésekor azonnal kiderül: személyisége is erősíti ezt az elnevezést. Csuda Gábor ugyanis saját készítésű papírkoronát s királyi palástot hord. Mindig. Kivéve tornaórán, hiszen ott a palást akadályozná a kötélmászásban.

A piszkáló gépezet beindul, hiszen Gábor meghökkentő jelenség, nemcsak hordja a királyi jelképeket, hanem folyton reflektál is rájuk. Sokat beszél arról tejes meggyőződéssel, hogy ő király. Királyian viselkedik, igyekszik úgy tartani a fejét, úgy lépkedni, olyan hanghordozással beszélni. Mindezek ellenére nagyon nyitott, mindenhez és mindenkihez egyforma érdeklődéssel viszonyul, senkit nem néz le, másokkal nem bánik alárendeltként, a királyi létnek ezeket a mintáit nem követi. Ő nem várja el a környezetétől, hogy belemenjenek a játékba, csak azt szeretné, hogy hagyják őt annak lenni, ami: királynak. Békén hagyni valakit, aki más, mint a többiek, nem is olyan könnyű, hiszen mindenkinek van véleménye arról, miért csinálja ezt Gábor. Az osztálytársai szerint vagy dilis, vagy hazudozó típus, esetleg gonosz, aki az egész osztályból és a tanárokból is hülyét akar csinálni. Tanárai is kínosan feszengnek körülötte, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Csuda Gábor minden tanórán, az iskola épületében bárhol, akárcsak az utcán, mindig hordja a koronát és a palástot, és nem tágít attól az elgondolásától, hogy ő király.

Az első fogalmazás megírásánál azonnal kiderül a pedagógusok számára, hogy Gábor diszlexiás, komoly problémák vannak az írásképével, a gondolatai papírra vetésével, közel sincs 2. osztályos szinten, mint a többiek az osztályban. Ilike néni, a magyartanár egészen ledöbben, és a következő beszélgetés zajlik le közte és Gábor közt:

- Tudsz róla kisfiam, hogy középsúlyos diszlexiás vagy?
Gábor egy kicsit ijedten nézett rá.
- Hogy…? Mi vagyok?
Ilike néni a fejét csóválta.
- Nem is tudod? Gondolom, akkor a szüleid se. Hogy kevered a betűket, meg kihagyod őket, és van, amelyiket fordítva írod…
- Ja, de azt tudom! – csillant föl Gábor szeme. – Most, hogy így el tetszett magyarázni, már minden világos!
Ilike néni megrökönyödve nézett Gáborra.
- De fiam, ezzel kezdeni kéne valamit! A szüleid tudják?
- Persze, tudják – bólogatott Gábor.- Először nem örültek neki, de mostanra megbarátkoztak vele.
- Megbarátkoztak?! – visszahangozta elképedve a tanárnő.

Nagyon fontos dolgok hangzanak el ebben a beszélgetésben, és a történet legfontosabb szálai és magatartásformái is felvillannak benne. Hogy például a diszlexiát milyen könnyen megbélyegzik, hogy először ijedtséget szül, mint valami gyanús, betegségre utaló jel a testen. De azt is látjuk belőle, hogy az ijedtség, az elhatárolódás, a másság tudatosítása mellett fontos lelki lépés és viszonyulási forma az elfogadás is. Az, hogy egész egyszerűen megbarátkoznak vele. Ilike néniről ne alkossunk gyorsan véleményt ez alapján az idézet alapján! Ahogy azt Kertész Erzsi szövegeiben megszokhattuk, nem egysíkú karakterekkel van dolgunk. Ilike néni kezdeti nyers modora csak a felszín. Délutánonként órák után külön foglalkozik Gáborral, igyekszik segíteni neki, s amikor Gábor ezt azzal hálálja meg, hogy neki is készít egy koronát, azt elfogadja, sőt, a fejére téve siet vissza a tanáriba.

Gábor egyébként Ilike néni csodálkozását és nyers problémamegfogalmazását is ugyanolyan türelemmel és derűvel fogadja, mint az új osztálytársai megjegyzéseit, piszkálódásait, értetlenségét. Nem vált ki belőle negatív érzelmi választ. Miért is tenné? A szülei és ő is elfogadta, hogy van, amiben ő hátránnyal indul, de ez meg fog változni. Ő és mások is sokat tesznek ezért, ráadásul ezzel a kis mássággal is lehet király. Az, hogy ki hova jut, csak a törekvéseken múlik, nincs semmi előre eldöntve, akárhonnan is indulunk.

Gábor Sacival, a visszahúzódó, empatikus és kedves padtársával a következő beszélgetést folytatja:

- Nem idegesít? – kérdezte tőle halkan padtársa, Saci.
- Mi? – fordult felé Gábor.
- Hát hogy kigúnyolnak, mert nem tudsz rendesen írni.
- Fogok tudni – bizonygatta Gábor. – Látod, egyre többen dolgoznak már az ügyön. Amúgy meg… egy király nem nagyon ad a csúfolódásra. Nem lenne méltó hozzá. Érted?

Mire a történet a végére ér, Saci, az osztálytársak, a pedagógusok mind érteni fogják. Mire a kötet végére érünk, mi magunk is érteni fogjuk Csuda Gábort. Talán kicsit jobban megértjük majd azokat, akik diszlexiások vagy kilógnak a sorból valami miatt, és megértünk valamicskét abból is, miért ragaszkodik Gábor olyan nagyon a papírkoronájához, a palástjához és lakótelepi királyságához.