Az átlátszó gyermek

Kertész Erzsi: Göröngyös Úti Iskola 3. – Ne parázz!

Mindig is nagyon jó tanuló voltam általános iskolás, majd gimnazista és egyetemista koromban is. Soha nem kellett noszogatni, a saját lelkem egyensúlyáért tanultam, és nagyrészt minden más elé helyeztem a mindennapi alapos felkészülést, a házi feladatok írását. A naplóim tanúsága szerint mégis folyton akadt valami, ami miatt szoronghattam. Például hogy az adott dolgozat, aminek az eredményére vártam, nehogy négyes legyen, vagy hogy év végén mindenből megkapjam az ötöst, ha csak kegyelemből is (például tesiből és énekből). Vért izzadva szereztem jó jegyeket reál tárgyakból, de addig nyűttem az anyagot, míg össze nem hoztam azokból is az elég jó osztályzatokat. A környezetem számára hamar magától értetődő lett, hogy én rendkívül szorgalmas, jó tanuló vagyok, és bizony ha hízelgő is, ez is csak egy skatulya, egy olyan magas léc, amit egy idő után nem könnyű megugrani. Talán sokan úgy gondolhatják, hogy ép eszű ember nem akar szabadulni az ilyen skatulyából, hiszen a dicséretet, az elismerést mindenki szereti.

Kertész Erzsi a Göröngyös Úti Iskola harmadik részében ezt a skatulyát mutatja be a most már harmadik osztályos Saci középpontba állításával. Sacival a korábbi részekben találkozhattunk már, amikor is mellékszerepben bukkant fel az osztály egy igen szerény, csendes tagjaként. A Ne parázz! alcímű kötetet olvasva már-már az az érzésünk támadhat, hogy szegény Saci szinte átlátszó, annyira visszahúzódó, olyan kevés szavú gyermek. Kitűnő tanuló, tehetséges az éneklésben, sosem okoz csalódást iskolai eredményeivel családjának, akik nem veszik észre, hogy Saci többnyire csak sodródik az eseményekkel. Például elő kell adnia a Mikulás ünnepségen néhány karácsonyi dalt annak ellenére, hogy gyomorgörcse van a szerepléstől. Nagymamája, aki a büszkeségtől dagadó mellel szervezi neki a fellépést, nem veszi észre, hogy Saci nyakába ezzel újabb terhet és aggódnivalót akaszt. A kislányt szülei, nagyszülei sokszor nem hallgatják meg. Ha nagy nehezen bele is fog a mondandójába, témát váltanak, gyorsan lezárják a beszélgetéseket. Így nem kap segítséget olyan dilemmákban, mint hogy mi a dolga egy féltékenységből elkövetett iskolai rongálás tanújaként, vagy mit kezdjen a nyiladozó szerelmi érzéseivel, és cseppet sem csodálkozhatunk azon sem, hogy egy matek kettest sem akaródzik neki elmesélni. Saciban minimális erőszakosság sincs, amivel a figyelmet tudatosan magára irányíthatná vagy épp kiállhatna magáért. Szülei, nagymamája, ismerősei, a tanárai egyenletesen magas szintű teljesítményt nyújtó gyermekként tekintenek rá, aki minden tárgyból minden körülmények közt hozza a jó eredményeket. Aki a kisujjából kirázza a sikereket. Azonban ha bárki is igazán kíváncsi lenne Saci környezetéből arra, milyen is ez a kislány valójában, sok meglepő dologról szerezne tudomást. Például, hogy Sacinak kimondottan nehéz az iskola. Hogy a mértékegységek megértésével igencsak küzd, hogy néha, amikor azt hiszik, már órák óta tanul szorgalmasan a szobájában, valójában alszik, mert elnyomják a félelmei. Hogy azon töri a fejét, más gyerekek is éreznek-e furcsa szorításokat, görcsöket a gyomruk tájékán, másoknak is izzad-e a tenyere, ha meg kell szólalniuk, és nyomasztják-e őket ennyire az iskolai kihívásokkal kapcsolatos gondolataik.

Saci valóban sokat parázik, ahogy azt az alcím is előre elárulja, de van neki ennél nagyobb problémája is. Mégpedig, az, hogy szinte átlátszó a környezete számára. Egyetlen felnőtt tudja kimozdítani Sacit a bemerevedett félelmeiből és ebből az átlátszóságból: Tata bácsi, az egyik habókos szomszéd, aki halálra idegesít más felnőtteket. Amikor Tata bácsi nyugdíjba vonult a színházi raktárosi állásából, egy tekintélyes adag kelléket magával vitt, azóta imád jelmezt ölteni és mindenféle szerepjátékokat kitalálni. A többi felnőtt számára nevetségesen és gyerekesen viselkedik. Ő az egyetlen, aki Sacira nem tanulógépként tekint, hanem fesztelenül szólítja meg, mindig valamilyen huncutságba, mókába próbálja bevonni. Saci csak akkor lélegezhet fel, amikor Tata bácsi ötletei elvonják a figyelmét, egyébként folyton szorong, hiszen csak nagy erőfeszítések árán tud az a gyerek lenni, akiknek őt mindenki látni akarja. S hogy miért került Saci ilyen helyzetbe? Nem azért, mert gonosz vagy rideg felnőttek veszik körül, az az igazság, hogy ezt a kislányt mindenki nagyon szereti, mindenki nagyon büszke rá, mindenkinek ő a szeme fénye, csak épp a ’jó gyerek, jó tanuló’ skatulyába zárták. Ebbe pedig nem fér bele az, hogy kettest kapjon a matek dolgozatra, hogy ne szerepeljen ünnepségeken, vagy hogy nehezen értse meg a leckét.

Szerencsére Tata bácsi azon a bizonyos Mikulás ünnepségen Saci álruhás megmentője lesz, és be tudja bizonyítani, hogy a kislánynak létezik egy egészen más oldala is, mint amit a szülei, tanárai, nagymamája és osztálytársai ismernek.