M. Kácsor Zoltán: Utazás Dínómdánomba (Zabaszauruszok 1.)
Szeretem azokat a gyerekkönyveket, amiken az egész család jól szórakozik, amelyek témájukban, hangütésükben vagy mondjuk a kiszólásaikkal meg tudják szólítani a felnőtteket is. Emlékszem, épp Mártélyra utaztunk családilag, a 4 és a 6 éves kislányaim ültek az autós üléseikben, Apa vezetett, én meg az anyósülésen olvastam M. Kácsor Zoltán Zabaszauruszok című regényfolyamának első, Utazás Dínómdánomba című kötetét hangosan. A szemem sarkából észrevettem, hogy nemcsak a gyerekek kacagnak nagyokat hátul, hanem a férjem is szolidan fel-fel röhög a volán mögött. Egyszer hátrafordultam a könyvvel, hogy megmutassam a gyerkőcöknek az egyik illusztrációt, amin Kunyi, a keselyű nagyon vicces arcot vág, és Apa is úgy rántotta oda a fejét, hogy megnézze, mintha ő lenne a harmadik, mesére kiéhezett gyermek a családban.
Az Utazás Dínómdánomba története idilli környezetben kezdődik. Rilex, a birkatürelmű tírex a Szaurusz-szigeteken, a Dínódombokon lakik saját termesztésű gyümölcseitől és zöldségeitől roskadozó paradicsomi kertjében. Nagy bánatára azonban vajszívét és lelkének lágyságát Kunyin, a szájában lakó pimasz keselyűn kívül senki nem ismerheti. Senki nem hajlandó ugyanis barátkozni vele, hiszen tírexnek született, a tirextől pedig rettegni szokás. Legalábbis történetünk kezdetéig nincs az a merész dínó, aki tesztelné Rilex béketűrését. tírexünknek egyébként nemcsak a barátok hiányoznak nagyon, vannak bizonyos ambíciói is. A gyümölcskertészet már nem köti le kreatív energiáit, igencsak érdekelni kezdi a fogászmesterség, főleg azután, hogy nagy bajt csinál. Elvetődik ugyanis hozzá egy fájós fogú velociraptor, Rilex pedig nagy buzgóságában minden áron segíteni akar rajta. Rögtön rájön, hogy itt az alkalom barátot szerezni, egy ennyire kiszolgáltatott, fájdalmakkal küzdő dínó talán végre nem fog elmenekülni előle. Rilex igazi kontár fogorvosi munkát végez, bevallom, fel is tolultak hirtelen az általános- és középiskolai körzeti fogorvosi emlékeim. Kérdés nélkül, vígan kihúzza a raptor összes fogát kettő darab kivételével. A raptornak ugyan megszűnnek a fájdalmai, de csak igen raccsolva tud beszélni, sőt, épp hogy csak huhogni képes. Most már a bosszúság, a szégyen és a felháborodás is maradásra bírja. Szegény Karmol, a raptor sorsa már a bemutatkozásnál megpecsételődik.
„- Téged hogy hívnak?
- Harmolnah – válaszolta nekik a raptor.
- Üdvözöllek, Barmol –mondta Rilex.
- Nem Harmol, hanem Harmol! – magyarázta nekik a raptor, miközben a karmaira mutogatott.
- Mit mond? – kérdezte Kunyitól a tirex.
- Sajnos ezt most én se értem. ”
Karmolból így lesz Barmol, hogy mindenki félreérti a nevét, s hiába kap szép új, csillogó fogsort a kötet végére, ő már csak Barmol marad mindenkinek, mi meg, olvasók szétröhögjük magunkat minden alkalommal, amikor valaki nagy átéléssel szólongatja szegényt.
Mivel Barmol fogak híján nem képes húst enni, gondoskodni magáról, és szinte védtelenné válik nagy ragadozókkal szemben, marad a Dínódombokon. Tehát Rilex kissé otromba és brutális módon ugyan, de szerezett magának egy dínót, aki hűséges hozzá, nem menekül el tőle. Kínozza a lelkifurdalás, hiszen egy egyedülállóan jószívű tírexről van szó, így elhatározza, hogy helyrehozza, amit elrontott, és akárhogy is, de elviszi újdonsült barátját Fogkopács doktorhoz, Dínómdánom városának nagyhírű fogorvosához. Ráadásul Rilex azonnal fantáziálni is kezd, hogy esetleg ő ott, a dínók paradicsomában kitanulhatná a fogászat csínját-bínját. Ahogy az már lenni szokott, mindössze néhány apróbb akadály állja barátaink útját a paradicsomig: például a világ leghatalmasabb dinoszaurusza, Zabaszaurusz, aztán az Áldozatok völgyén is keresztül kéne jutni, ami nem véletlenül kapta ezt a beszélő nevet, útjukat állja továbbá a Gyíktaréj nevezetű hegy is, amit lehetetlen megmászni végül azon túl a Sárkánykád nevű végenincs tenger.
Nem népmesei világban vagyunk, sokkal kevésbé szól a történet valós veszélyekről és azok legyőzéséről, furfangos helyzetmegoldásról, mint az előítéletek ledöntéséről. Majd minden esetben hamar kiderül a félelmetes elemről, hogy csak mendemonda, szóbeszéd volt, hogy csak addig volt félelmetes, amíg közelebbről meg nem nézték dínóbarátaink maguknak. Valójában a Zabaszaurusz egy növényevő dínó, aki csak nehezen hall ott a magasban, de amint sikerül megszólítani, hamar közös nevezőre jutnak vele. A Sárkánykád is inkább csak egy kacsaúsztató, nem pedig egy végeláthatatlan tenger. Gyíktaréj félelmetes lakója, a Leiszút Feliszút nevű sárkány nem egy vérszomjas, pénzéhes fenevad, hanem egy vega cukifej, aki azóta selypít, hogy kitört néhány foga egy évszázadokkal ezelőtti nagy zabától.
Az egész Zabaszauruszok sorozatot jó szívvel ajánlom azoknak, akik már beléptek a meseregények birodalmába, de még nem barátkoztak meg annyira a mély mondanivalójú, nehézkes szövegekkel, vagy a lassan csordogáló történetvezetéssel, lélektani súlypontozással. Az Utazás Dínómdánomba története úgy épül fel, hogy igazán sosem jutunk nyugvópontra, egyik kalamajka éri a másikat, dőzsölünk a jópofa párbeszédekben, amelyek miatt ki se akarunk szakadni a kalandokból és a Szaurusz-szigetek világából. Könnyed, könnyen olvasható, érthető szöveg tele mókával-kacagással, jól megírt és felépített karakterekkel. A karakterábrázolások sikerességét nálam leginkább az bizonyítja, amikor a gyerekeim szerepjátékába bekerül valamelyik könyvbeli alak. Kunyi, a pimasz keselyű tarolt nálunk. A 4 éves kislányom hetekig szaladgált úgy az udvarban, hogy ő Kunyi. Bosszankodó arcokat vágott, hogy már megint banánt kell ennie, és sose kap húst Rilextől. Toppantgatott, újra és újra rákérdezett, hogyan is csinált Kunyi, amikor az alloszauruszokat legyőzték a tanácsával a gallimimuszok. A nagyobbik lányom lerajzolta, hogyan éldegélhet Kunyi Rilex szájában, hogyan fekszik a fogak közé kötözött függőágyban pökhendin terpeszkedve. Én a magam részéről Barmol foganincs szerencsétlenkedését és komikus ábrázolását szerettem a legjobban, de azt el kell ismerni, hogy Kunyi rajza, ambivalens karaktere valóban jól sikerült. Annak ellenére is igazán szerethető, hogy kicsinyes, pökhendi, nagyotmondó, piszkálódó, a legkevésbé se altruista típus, sokkal inkább önző olyan helyzetekben, amikor az nem helyénvaló, mindenkit veszélybe sodor vele. Talán ezért is sikerül vele azonosulniuk az ovisaimnak. Nem könyvszagú, megközelíthetetlen, kifogástalan viselkedésű egyöntetűen pozitív karakterről van szó, hanem olyasvalakiről, aki nem bír a saját érzelmeivel, aki gyakran kiakad, akinek sokszor nem jó, ami van, akinek mindig van valami panaszkodnivalója, és aki bizony elbaltáz dolgokat.
A sorozat köteteit, így az első könyvet is Kecskés Judit illusztrációi díszítik. Szándékosan használom a díszít szót, mivel a mintegy 160 oldalnyi szövegre jutó körülbelül 10 egész oldalas kép mellett csak villanásnyi illusztrációkat kapunk, amelyek a szövegbe ékelődő kis képeken a szereplők egy-egy arckifejezését ragadják meg vagy hangulatot fenntartó történetelemeket villantanak fel, például páfrányleveleket, csirkecombokat, kincseket.
Meseregényekben jártas gyerekek esetében 4-5 éves kortól is ajánlanám a kötetet tekintetbe véve, hogy sokkal inkább könnyed, pörgős, eseménydús történetről van szó, mint nagy lélektani mélységekről annak ellenére, hogy a kiadói ajánlás a 6+.
Cím: Utazás Dínomdánomba (Zabaszauruszok 1.)
Író: M. Kácsor Norbert
Illusztrátor: Kecskés Judit
Kiadó: Kolibri Kiadó
Év: 2017
Oldalszám: 164
Ajánlott életkor: 6+ (tapasztalt meseregény-hallgatónak, kistesóknak 4-5 éves kortól)
