Csapnivaló verstanuló kisgyerek voltam, majd csapnivalóan memorizáló felnőtt lett belőlem. A férjem egyetemista korunkban levett a lábamról azzal, hogy felváltva szavalt nekem Baka István és Parti Nagy verseket (csak úgy, spagettifőzés vagy kertészkedés közben), vagy kiválóan énekelte az országon keresztül-kasul autózva a kedvenc dalszövegeit a hangszóróval kórusban. Persze, ezek csak úgy megragadtak az emlékezetében, nem erőltetve tanulta őket. Én ellenben azok közé a tésztaszűrő elméjű emberek közé tartozom, akik ha 42 órán át egyfolytában bámulnak farkasszemet egy 3 versszakos szöveggel, akkor sem tudják tökéletesen memorizálni azt.
S nemcsak a pontos szósorok megjegyzésével van gondom, hanem hamar elvesztem egykori olvasmányaim részleteit is. Csodálattal nézek azokra, akik egy 12 éve olvasott regény minden mellékcselekményét és a szereplők neveit, a konfliktusokat olyan élénken fel tudják idézni, mintha előző este olvasták volna az adott könyvet. Most nem nagyon tudnám elmagyarázni a barátaimnak, hogy miért is volt olyan fantasztikus olvasmány A golyó, amely megölte Puskint Péterfy Gergelytől, muszáj lenne belelapozni, mert pár részletet leszámítva, inkább csak az érzés van meg, hogy mennyire fontos élményem volt ez a könyv úgy másfél éve.
Az egyik gyermekem rám ütött, a másik az apukájára. Az egyik a kínok kínját élve memorizál szövegeket, a másik meg mellettünk kirakózva tökéletesen megjegyzi a hallottakat. Majd persze hatalmas biztonságérzettel szavalja is a szöveget nem kis frusztrációt okozva ezzel testvérének, aki ötösért tanulná ugyanazt, s anyukájának, aki mindenkinél rosszabbul emlékszik rá, s aki a legtöbbet lesi a könyvet.
A távmunkás, távoktatásos, bezárkózós covid-időszakban nálunk még a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt kapott a mindennapi olvasás. Sokat voltunk együtt, mindig volt alkalom továbbhaladni az éppen olvasott könyvekben. Nemcsak este, elalvás előtt meséltem sokat, minden étkezésnél olvastam a gyerekeknek, tesóveszekedések közti szünetekben, megunt játékok után, mesenézés helyett… Amint befejeztünk valamit, kettő másikat kezdtünk el helyette, s a nagy iramban, hogy ezt a szuper könyvet is olvassuk, azt a szuper könyvet is olvassuk, azt vettem észre, hogy nemcsak hosszabb idő elteltével, hanem nagyon hamar kezdjük elveszíteni a fonalat. Hogy az olvasás pillanatában még nagyon fontos, hogy meg fog-e jelenni a Százarcú Boszorka a színen vagy leesnek-e a felhők közül a Pán Péter után repülő gyerekek, 3 könyvvel később viszont már azt is nehéz felidézni, hogy a Százarcú Boszorka egyáltalán kire is jelentett akkora veszélyt. Vagy hogy hogyan is repülhettek Wendyék és miért féltünk attól, hogy lepottyannak az égből.
Láttam, hogy most nemcsak az én tésztaszűrő agyam tréfál meg, hanem mindannyiunk agya leblokkolt ettől a nagyütemű és nagyon sokfélét olvasástól. Ráadásul a kisebbik gyermekem 5 és félévesen hallgatja azt a sok-sok történetet, ami bőven 6+, 7+ vagy időnként 8+ korosztályos, mert az olvasós vágtában a majdnem 8 évesem szintjéhez igazodunk általában. Egy kisebb tesót elküldeni a meseolvasásról nem nagyon lehet, ezt tudja mindenki, akinek több gyermeke van. Ahogy a nagyobb gyereket se lehet folyton visszahúzni a 2-3 évvel korábbi szellemi, érzelmi érettségi szintjére. Nem egyszerű jó és állandó megoldást találni, hogy nagykönyvbe illő, korosztályi szinteket folyton igazságosan és racionálisan szem előtt tartó meseolvasás folyhasson otthon mindenki számára. Nem mondom, hogy nem fordul elő az, hogy külön olvasok a gyerekeknek. Hogy a kisebbik a nyomomban járkál olyan könyvvel, ami neki nagyon fontos, a nagyobbiknak pedig szerinte már dedós, ezért ő elvonul a színről. Ez azonban nagyon ritka, szinte csak akkor fordul elő, ha az egyikük beteg és kettesben vagyunk, egyébként soha egyikük sem akar kimaradni az olvasásból, s általában nyer a nagyobbikom érdeklődése, amelyhez persze, feltétlenül fel akar zárkózni a kisebbik.
Hat hónappal ezelőtt vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, hogy ennek most megálljt kell parancsolni. Lassítani kell, és több tiszteletet adni a gyerekkönyveknek, és magunknak is. Főleg a kisebbik, most 5 és féléves lánykámnak időt kell adnunk valahogy, hogy a sok-sok, számára igen komplex szöveggel újra találkozhasson. De a nagyobbik gyermekemnek és nekem is be kell lassulnunk. Hogy a gyermekkönyvek könnyen hozzáférhető fantasztikus áradata, s egyszerre a vizuális világok képtelenül nagy tömege ne gyűrjön maga alá minket, főként a gyermekeimet. Mert ez a rendkívül érzelmes, értelmes kétfős kis hallgatóság nemcsak izgulni szeretne a szereplőkért, gyorsan örülni a megnyugtató végkifejletnek, hanem 2 hónap múlva felidézni egy jelenetet és lerajzolni. A saját szavaikkal kockás füzetbe megírni ugyanazt a történetet dióhéjban, amit 3 hónapja olvastunk, beszélgetni akarnak Rumini furfangos tetteiről a játszótéren a barátaikkal, és a Zabaszauruszok bőrébe bújni vagy Mary Poppins szavait elismételni egymásnak.
Így kezdtünk bele tehát körülbelül fél éve a nagy újraolvasó kalandunkba. Nemcsak lassítottunk az olvasási tempón, hanem a szövegek megválogatásában tudatosan a már olvasottakat részesítjük előnyben. A gyerekek is szívesen bányásznak elő a saját könyvtárunkból régi nagy kedvenceket, amikre csak homályosan emlékeznek. Én pedig olvasmánylista-összeállítóként nem folyton az újat hajszolom, hanem újra időt próbálok adni annak, aminek előtte nem adtunk eleget. Annak, amit jól esik 1 évvel, 2 évvel idősebben is elolvasni, hiszen akkor többet, mást ad, mint korábban. Az elmúlt fél évben szinte minden Preussler-könyvünket újraolvastuk kezdve A Torzonborz történetektől a Kökény-történeteken át A kis szellemig. Lázár Ervint is újra végigvettük, jártunk a Négyszögletű Kerek Erdőben, a Manógyárban, Szegény Dzsonit és Árnikát is végig kísértük újra néha gyötrelmes, néha kacagtató útjukon, ahogy a legkisebb boszorkányért is újra vérzett a szívünk. De újra szót kapott Zalka Csenge Virág (Ribizli a világ végén). Újra lett időnk Kuflizni és dánielandrásozni. Újdonságok csak akkor kúsznak be az aktuális olvasásaink közé mostanság, ha azok igen furfangos kis teremtmények. Mint pl. Rutkai Bori verses kötetei. Ezúton is ajánlom mindenkinek, aki még nem látott gyermeket verstől úgy felpörögve rohangálni, mintha táblacsokit lopott volna aranygaluska ebéd után a kamrából titokban.
Nem lehet egy mindenki számára megfelelő olvasós receptet adni, de azt látom a kis családi olvasóklubunkon, hogy ez az újraolvasós időszak most mindannyiunknak nagyon jót tesz, hogy jó érzés ismerős terepeken mozogni, s még jobban megismerni azokat. Jól esik elmélyülni, új mozzanatokat felfedezni a már olvasott szövegekben, esetenként pironkodva bevallani, hogy a korábbi olvasás szinte semmivé lett.
Arról nem is beszélve, hogy a gyermekirodalom jó néhány darabjára igaz: egyszer olvasni szinte értelmetlen. Ha lehetne javasolni olyan gyermekirodalmi szövegeket, amiket a gyerekeknek minden évben felolvastatnék, hogy együtt cseperedjen bennük a szöveg kisiskolás koruktól a felnőtté válásig és azon túl is, A Négyszögletű Kerek Erdő és A kis herceg biztosan az ajánlott művek között lenne.
