A legkisebb kiflimorzsa is mesét rejt

Both Gabi: Kakaókatona és Tejhercegnő

Elárulok egy titkot! Minden háznak van meséje! Annak is, amelyikben épp most éltek.

– így kezd bele Both Gabi elbeszélője, a Túrmiksz nevű keverő-, kavaró-, aprító és passzírozógép a mesélésbe a Kakaókatona és Tejhercegnő című mesekönyvben.

Túrmiksz nemcsak a konyháról tud igen sokat, figyelme mindenre kiterjed, a körülötte élő család mindennapjaira is. Legfontosabb megfigyelése, amit megoszt hallgatóságával, hogy mese nemcsak fantasztikus dolgokról, sárkányokról, varázslókról és tündérekről születhet. Hanem akár egy pohár kakaóról, egy száraz kifliről, vagy épp az olyan káromkodásokról, minthogy fenébe és francba, esetleg a vízi ördögről, ami minduntalan veszekedésre buzdítja este a kádban pancsoló testvéreket. Túrmiksz a mesefelolvasó felnőtteknek egy szép, nagy titkot árul el, ami annyira egyszerű és nagyszerű, hogy tanítani kellene a szülőknek: a mesélésnek hatalmas, mindent megoldó, a konfliktusokat elsimító, nyugtató, az embereket, a családtagokat összefonó, egymáshoz közelítő ereje van.

A Kakaókatona és tejhercegnő egy háromgyermekes család mindennapjaiba enged bepillantást. Nana, a legidősebb kislány már iskolás, Zizi, a húga nagycsoportos, a kis Vince pedig bölcsis. Nana, Zizi és Vince ismerős lehet mindannyiunknak. Ők olyan tesók, akik hárman mindig három különféle dolgot szeretnének csinálni, és véletlenül se azt, ami éppen a következő napirendi pont. Tízórai helyett például szeretnének tévét nézni, kakaó helyett kólát inni. A legapróbb dolgokból lesznek olyan nézeteltéréseik, amelyeket csak akkora ordibálással lehet (szerintük legalábbis) elintézni, hogy kő kövön nem marad.

„- Hová a fenébe tűnt a kedvenc ceruzám? – dühöngött Nana.
- Itt van valahol –felelte anya.
- Hol a francban lehet az a valahol? –kérdezte Zizi.
- A valahol Valaholban van – jelentette ki Vince.
Ti is ismeritek Fenét és Francot? Itt laknak, Valaholban…
Mielőtt az egész család elköltözött volna dühében Valaholba, anya inkább mesélni kezdett.”

Sok bölcs anyakarakterrel találkoztunk már olvasmányaink során, élükön természetesen a csodálatos és utánozhatatlan Mary Poppinsszal, de Nana, Zizi és Vince anyukája is tud valamit. A feszültséget rendszerint azzal simítja el, hogy egy a helyzethez kapcsolódó mesével túllendíti a társaságot az indulatokon, eltereli a figyelmüket. Azzal azonban, hogy az adott konfliktust mesehelyzetté alakítja, vagyis nem valóságként, hanem fikcióként mondja újra, nemcsak kizökkent, hanem el is távolítja tőle a gyerekeket. Ezzel a kis furmánnyal pedig új perspektívát kapnak a történtek értékeléséhez.

A mesemondó, Turmix kisasszony, aki minden lát, ami otthon történik, és mindent el is árul nekünk, csupa olyan eseményt emel ki a család életéből, amely mindannyiunknak ismerős lehet. Ezeket nem szokás megírni mesekönyvekben, legalábbis ritkán találkozhatunk vele. Nézzük csak például, milyen egy átlagos bevásárlás náluk!

„Vince még kicsi és nem érti, hogy nem lehet minden vásárláskor hazavinni a Nasit is. Hiába mondta anya, hogy: Nasi, na ne! Vince ledobta magát a földre, csapkodni, rúgkapálni, bömbölni kezdett és úgy tűnt, hogy soha nem is akarja abbahagyni. Nem maradt más megoldás, anya megint mesélni kezdett.”

S akkor anya mesél nekik a Nassasszonyról, arról a boszorkányról, akit az tesz boldoggá, ha megbetegíti a gyerekeket, s aki folyton zizeg, csalogat, bujtogat.

„Különösen ebéd előtt hat és fél perccel nem fér a bőrébe, uzsonnaidőben meg egyenesen kitolja a konyhafiókot, vagy kirúgja a hűtő ajtaját, és vadul kiabálni kezd: – Egyél meg…”

Jó lenne igazán sokat idézni a könyvből, mert meg szeretném mutatni, hogy Both Gabi mennyire ismeri a kisgyermekes élet minden zegét-zugát, mennyire belelát a mi életünkbe is. Szeretném megmutatni, mennyire fontos egy ilyen őszinte gyerekkönyvet adni a 3+ korosztálynak és szüleiknek. Both Gabi műve nekem azt mondta:

„igen, ismerem ezeket a helyzeteket… a gyerekek már megint tépik egymást, már megint nasiért fetrengenek a Tesco padlóján, már megint kiborult a kakaó, már megint verekednek a kádban, de hidd el, még a szupertökéletes instababaprofilokat vezető anyukák is ott a telefon másik oldalán, még ők is ismerik, különben nem írtam volna róla. Fel a fejjel, nyugi, mesélj egy kicsit!”

Nagy szükségünk van ilyen mesekönyvekre. A felolvasó szülőknek és a gyerekeknek is. Mindkét kislányom imádta, milliószor olvastuk annak idején, s az 5 évesem nemrég újra előtúrta a könyváradatból. Nekem pedig újfent rá kellett csodálkoznom, mennyire nagy baj, hogy nem köszönget ránk a borító folyton folyvást, hogy nem dugják az orrunk alá a hirdetések, hogy ezt szerezd be, ez kell nektek!

Rippl Renáta engem már zsebre tett a Nino repülni akar és A szomorú kacagány illusztrációival, de ezt a képi világot, ezt a könyvet még azoknál is jobban szerettem. Az illusztrációkkal keveredő gyerekrajzok, a kacska betűkkel írt szavak és például a menzás kockás terítőn éktelenkedő teafolt a recepteket bevezető dupla oldalon olyan intimmé varázsolták ezt a kötetet, mintha mindig is hozzánk tartozott volna.