Nincs világosság sötétség nélkül, és a világosság a sötétségben fénylik. A sötétség Dániel András kedvelt témája, így annak ellenére, hogy rendkívül megörültem az új, Nincs itt semmi látnivaló! című kötete beharangozóinak, majd a megjelenésnek, a legkevésbé sem lepődtem meg a témaválasztásán. Korábbi olvasásaink során többször találkoztunk már azzal, hogy Dániel András egy-egy könyvlapot teljesen elsötétít, ahogy azzal is, hogy a kötetei egy pontján szembesülünk a kérdésekkel: miért is félünk a sötétben, mit találunk a sötétben, nem tudnánk-e a javunkra fordítani a sötétséget?
A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című kötetében Kicsinéni újra és újra elmeséli feledékeny barátnőjének, milyen módszerrel szokott elaludni, amikor sokat forgolódik. Kicsinéni ilyenkor maga elé képzel egy fehér lapot, amit egy grafitceruzával elkezd besatírozni képzeletben, s mire a nagy részét befeketíti, el is alszik. Emlékszem, amikor erről olvastunk a gyerekeimmel, annyira foglalkoztatta őket Kicsinéni módszere, hogy jó ideig nem tudtak szabadulni tőle. Találgatták, mi van azon a fehér sávon, amit Kicsinéni sosem tud besatírozni. Én is gondolkodtam akkoriban ezen. Arra jutottam, Dániel András egyik nagy erőssége az a fehér sáv, amit ajándékba ad nekünk, olvasóknak. Mindig hagy nekünk bőven teret arra, hogy gondolkodjunk, konstruáljunk, hogy a saját képzeletünk dolgozzon.
A Kicsibácsi második részéből pedig megtudtuk, hogy Kicsibácsinak van egy sötétlő lámpája. Ezzel a hagyományos lámpákkal ellentétben sötétséget tud csinálni, hiszen belőle nem fény, világosság árad, hanem sötét.
Ne feledkezzünk meg Jakabról sem (Mit keresett Jakab az ágy alatt?), aki fél a sötétben, az ágya alatt márpedig igencsak sötét van. Pechjére éppen oda gurultak be üveggolyói. A Kicsibácsi első részéhez hasonlóan a történet egy pontján itt is kapunk egy jó adag sötétséget, kettő tiszta fekete oldalt.
Végül már csak az És most elmondom, hogyan lifteztem című könyvet eleveníteném fel, amiben a Fondorka Emília utcai óvoda ötéves ovisa zöldbabjeles kispárnáját a hóna alá kapva a csendes pihenő előtt lelép az oviból, és beáll liftkezelőnek a Le Pattant hotelbe. Mivel egy szűk térben játszódik a történet nagy része (a liftben), verbális kalandozásban veszünk részt. Ovisunk megszólítja a beszálló utasokat, belecsöppen történeteikbe. Valahol a tízedik és a tizenegyedik emelet között megáll a lift, minden sötétbe borul, beleértve a könyv két teljes oldalát is. A sötétség itt arra ad alkalmat, hogy az utasok történeteiről liftkezelő ovisunk történetébe ugorjunk fejest.
Azért tartottam fontosnak ezeket a könyveket és fekete oldalaikat feleleveníteni, hogy közelebb tudjunk lépni egy kicsit ehhez az igazán különleges új kötethez, amit csupa fekete lapokból fűztek össze. A kötet a címével és a borítóra vágott lyukkal már előre azt állítja magáról, hogy nincs itt semmi látnivaló. Ez a lyuk egyszerre szövegbuborék is, ami mintegy a kötet belsejéből sejtelmesen előre üzen nekünk, olvasóknak, s egyszerre kukucskalyuk is. Mondanom se kell, mennyire inspirálja ez a gyerekeket is. A könyv már azelőtt izgalmas, hogy belelapoztunk volna. Ezen a lyukon keresztül átkukucskálhatunk a valóságba meg a könyvbe is, attól függ, melyik oldalán állunk, ülünk éppen. Az igazság a borítón túl van, és egészen népmesei. Szóval az igazság az, hogy van is meg nincs is látnivaló. Azok a gyerekek, akiket sötétben altatnak a szülei, abban az anyai, apai reményben hunyják le szemüket, hogy úgysincs semmi látnivaló a szobában, tehát egyetlen értelmes dolgot tehetnek, alszanak. Ebben bíznak a könyvbeli kisiskolás gyermek szülei is, amikor lekattintják a gyerekszobában a villanyt, és elbúcsúznak a gyermektől.
A kötet felütésében nemcsak a gyermek marad a sötétben, hanem mi, olvasók is, és lassan kezdünk újra észlelni vele együtt. Először a hallásunk élesedik, a villanykapcsoló kattanását halljuk, épp olyan hangosan, ahogy a gyermek. Az iskolásom itt szakította meg először az olvasást, jelentkezett fegyelmezetten, miközben ugyancsak fegyelmezetten befogta a nem fegyelmezett húga száját. Miután felszólítottam én, a mackónadrágos anyuka, lelkesen elmagyarázta a négy és féléves húgának a piros relációs jel értelmét, majd kattogtak egy darabig, ki hangosabban, ki halkabban a kacsacsőrnek megfelelően, aztán mehettünk tovább.
A kötet a továbbiakban végigveszi azokat a jól ismert állomásokat, amikről olyan sokat nem szokás beszélni, főleg nem megmutatni, pedig vizuálisan is nagyon érdekesek. Például az, hogy a szemünk erős behunyását követően milyen kis színes pontok, formák, villanások jelennek meg előttünk. Felvillannak olyan tudásmorzsák is a sötétségről, amelyek a gyermekek számára még értelmetlen kijelentések, mint hogy a sötétben minden tehén fekete. Az innen induló asszociatív csapongás is kimondottan érdekes, a kisfiú elkezd teheneket vizionálni a sötétben, amelyek a színes szőnyeget legelik, és máris indul a mozizás. A mesehallgató aprónép itt már nem fért a bőrébe, mindenki el akarta mesélni, ő mit lát a sötétben, mikor erősen behunyja a szemét, és mit, amikor kinyitja. Megosztották velem azt a sok mindent, amiről nem is gondolták, hogy van, és hogy van értelme beszélni róla. Megtudtam, hogy ki melyik bútort képzeli szörnynek éjszakánként, hogy ki mivel nyugtatja meg magát, hogy az iskolásom védőpajzsa a takaró, vagy például, hogy a kisebbik gyermekem a halott családtagokra gondol elalvás előtt, az ő arcvonásaikat látja a sötétben. Nem babra megy a játék, ugye?
A sötét lassanként megtelik színekkel, formákkal, sőt, megtelik művészettel. Az alváshoz készülődő kisfiú felidézi iskolai tudásanyagát, például Andy Warhol és Miro alkotásait. Színes Monroe-arcok, Nem köll feliratos paradicsomkonzervek, és Miro-figurák úsznak a sötétben. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Cserna-Szabó András Sömmi című kötete és a szintén Warhol-féle paradicsomkonzervet idéző borítóval ellátott Veszett paradicsom című kötete kap egy pacsit egy képbe sűrítve itt, de ezt csak csendben mondom, nincs itt semmi látnivaló!)
A szoba bútorai hamarosan bemozdulnak, táncra perdülnek az oldalakon, és hamarosan átadják helyüket egy újabb kulturális, művészeti utalásnak, ősi jávai báb- és árnyjátékfigurák lépdelnek előttünk, vajang-figurák. A vajang-bábok helyére újra a képzelet szülte alakok lépnek, a könyvbeli kisfiú képzeletbeli teremtményei, a frankák és krippek. Amikor a kis árnylények halandzsáját olvastam fel hangsúlyozva a gyerekeknek, azok körülbelül annyira meresztették szemeiket, hegyezték füleiket, mint amikor azt kell kihallgatniuk a szobánk falához lapulva, hogy mivel készülünk nekik karácsonyra.
- Lomnuán momp föpec? – érdeklődtem nyersen.
- Srum klafrám boköd! – válaszoltam lelkesen.
Kedves szülők, azért olvassátok ezt a kötetet csak és kizárólag gyermekkel, mert frankául és krippül csak ők értenek.
A kötetbeli kedvenceim Lajos és Lajosné, a két, radiátor mögött lakó madár, akik krippeket és frankákat fogyasztanak. Gyermekeimé természetesen a közlekedés-egyszerűsítő iroda varázslója, aki a forgalom ritkítása végett éjszaka eltüntet néhány autót.
A könyv zárlatához közeledve a semmibe zuhanunk, abba az állapotba, amikor az ember (gyermek és felnőtt egyaránt) azt mondja magának: rendben, most semmire se fogok gondolni. A semmi vizuálisan a könyv borítóján megjelenő kör alakú lyukkivágást idéző nagy karikákban kap helyet, s mindig inkább valami. Például hajókkal telezsúfolt tenger, madaraktól hemzsegő levegő, ördögökkel megtöltött pokol. A semmi a halottak tere, föld alatti zug vagy égbe vájt bölcső, esetleg csak a szívünkből és fejünkből induló emlékbuborék, amelyben szeretteink élnek. A semmi ágán ülünk a kötet végéig, kafkai bogarakként lépkedünk kijelölt és random útvonalakon, egészen addig, amíg.
Amíg el nem nyel minket is a sötétség, vagyis kikötünk az utolsó két teljesen fekete lapon.
Az ilyen pillanatokért szeretek Dániel Andrást olvasni és nézegetni a gyerekeimmel, mint amikor az utolsó fekete oldalakra érkeztünk. Hirtelen csend, és konvektorpattogás, és meghökkenés.
Aztán felugranak, és hablatyolva, harsogva mindenki el akarja mondani gyorsan a véleményét erről a sötétről, én meg csak mosolygok befelé, és nagyon büszke vagyok.
Cím: Nincs itt semmi látnivaló!
Szerző, illusztrátor: Dániel András
Kiadó: Pozsonyi Pagony Kft.
Év: 2020
Oldalszám: 64
Korosztály: 4+
