A gyermeki lélek sűrű, sötét erdeje

Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak

Talán akad itt olyan, akivel előfordult már amióta gyerekkönyveket van szerencséje otthonra válogatni, hogy találkozik azzal a bizonyos könyvvel. Azzal, amelyikért mindig odanyúl a könyvesbolti polcon, átlapozza, beleteszi a kosarába, sétál vele pár kört, majd az utolsó pillanatban másikra cseréli, azt a bizonyosat pedig visszacsúsztatja a polcra. Vagy a könyvtárban folyton kerülgeti, de végül mindig ott hagyja. Vagy éppen a webshopban örökké ki-be pakolgatja a kosarából. Szóval amikor egy könyv valósággal üldözi, kísérti az embert, aki mindenféle indokokra, észérvekre vagy csak valamilyen homályos érzésekre hivatkozva nem enged a kísértésnek. Az én üldözőm Maurice Sendak amerikai író világhíres kis kötete volt, az Ahol a vadak várnak. Tucatszor köröztem vele a boltban, és tucatnyi könyvet vettem meg helyette, mire végülis győzött, és hozzánk került.

Nekem nem voltak észérveim, inkább valamiféle negatív érzések tartottak vissza. Talán féltem, hogy félni fogunk, nemcsak a gyerekek, hanem én is, amikor olvassuk, hátha tükörbe kell majd néznünk, és túlságosan félelmetes vagy megdöbbentő lesz, amit látnunk kell. De még az is lehet, hogy nem is így volt. Talán csak azt éreztem, hogy nem vagyunk még készek befogadni ezt a könyvet, aminek a borítóján a következő egy mondatos vevőcsalogató ajánlás szerepel: „Minden idők legkülönlegesebb képeskönyve – végre magyarul is.”

A blikkfangos, bestseller listákat felidőző egymondatos, borítóra nyomott ajánlásokkal sosem voltam kibékülve, ezzel viszont nagyjából egyet kell értenem. Valóban igazi kuriózumról van szó, ami megérdemli, hogy minden figyelmünket összeszedve, komoly ráhangolódással üssük fel. Összességében talán egy fél oldalnyi szövegmennyiséget tartalmazhat a kötet. Mintegy negyvenből hat oldalon egész oldalas illusztrációk mutatják be a vadak tombolását, a többi lapon pedig körülbelül 80 %-ban szintén illusztrációk szerepelnek.

Sokszori olvasás és elmerülés után le kell szögeznem, hogy valóban el kell jutni az Ahol a vadak várnak szintjére, mielőtt magunkhoz vesszük. Ne essünk a gyors első pillantásos ítélet csapdájába, miszerint minél több a kép és kevesebb a szöveg, annál kisebb korosztályt céloz meg a kötet! A szövegmennyiség alapján rokonítható lenne például egy Boribon vagy egy Maszat könyvvel is, mélységét, mondanivalóját, a tétjét tekintve azonban semmiképp. Sendak saját illusztrációival töltötte fel a szövegét. Azért írom ezt így, mert ez a szöveg a hozzá társuló képek nélkül jóval kevesebbet tudna mondani. A képek egyenrangúan fontosak a szöveggel, komoly plusz jelentéssel töltik fel azt. Nem tudnánk meg például azt nélkülük, hogy a főszereplő kisfiú, Max nemcsak egy akármilyen hajón utazik a vadak birodalma felé, hanem a saját nevét viselő hajón, ami kulcsfontosságú elem ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a kötet mondanivalójához, hiszen Max hosszú utazása a saját lelkében tett utazása, a saját személyiségében való mélyre hatolás.

Az Ahol a vadak várnak történetét nagy vonalakban a következőképpen tudnám összefoglalni: egy kisfiú válogatott komiszságokat követ el, egész nap rosszalkodik, a nap végére a szülei besokallnak, és vacsora nélkül küldik ágyba azt követően, hogy a kisfiú és édesanyja a vágható feszültség közepette összevitatkoznak, és mindketten túllőnek a célon. Az anyuka azt mondja Maxnak, hogy „TE FENEVAD!”. Max ettől természetesen nem nyugszik meg, nem gondolja át a tetteit, hanem visszavág: „HAMM, BEKAPLAK!” Max ezután vacsora nélkül kell, hogy lefeküdni menjen a szobájába, ahol nem tud megnyugodni, gyűlik-gyűlik benne a feszültség, s ahogy aztán olvashatjuk a „szobájában még aznap éjjel erdő nőtt”. Valóságos dzsungellé változik Max szobája, egy egész világ tárul ki előtte, a sűrű, sötét, szinte áthatolhatatlan erdőségé, amely egy óceánnal határos. Maxot hajó várja a parton, amivel egy éven keresztül utazik, mígnem elér a vadak szigetére. Félelmetes teremtmények élnek ott, mindenféle állatok keresztezései, hatalmas lények, ijesztő fogakkal, karmokkal, sárga félelmetes szemekkel. Max azonban nem fél, biztos magában, tudja, hogy ő egy igazi fenevad, hiszen az anyukája is megmondta. Rájuk parancsol, csendre inti őket, valósággal megbabonázza őket bátorságával. A vadak királyukká teszik, és Max még jobban elvadítja őket, amennyire ez még lehetséges. Féktelen ramazuriba kezdenek. Maxot azonban eléri ott a vadak szigetén valami az otthonból, a szülei szeretetéből: a meleg vacsora illata, és hirtelen mindennél jobban hiányozni kezd neki, hogy őt szeressék, és ne rettegjenek tőle vagy királyként tekintsenek rá. Hazautazik a hajóval a szobájába, ahol meleg vacsora várja.

Ha nem tömören kellene leírnom a történetét, akkor azt is mondanám, hogy a könyv így indul: „Aznap este Max farkas jelmezt viselt, és egyik rosszaságot művelte a másik után.” Max tehát jelmezben volt, szerepben volt. Lehet, hogy egy nagyon átélt szerepjátékban vett részt, ami végül véresen komollyá vált, amikor szülei megbüntették, s amikor közölték vele, hogy ő egy igazi fenevad. Lehet, hogy Max a dackorszak egyik jelmezét öltötte magára. Akinek a gyermekei keresztülmentek már a dackorszaknak nevezett időszakon, az tudja, hogy ennek során a gyermek olyan állapotba képes kerülni, amikor alig ismerünk rá. Mintha valóban átváltozott volna egyik pillanatról a másikra, mintha a tündéri, bájos, okos, kisgyermek egy megszólíthatatlan fenevad jelmezét öltötte volna magára, aki annyit tud sárga, villogó szemmel mondani, amikor a szemünkbe néz, hogy HAMM, BAKAPLAK.

Milyen találó is ez! És az is, hogy Max ezen a ponton kapja a büntetést, hogy ez az utolsó csepp a pohárban. Először találkozni a kőkemény dackorszakkal mellbevágó élmény, akármennyi szakirodalmat is olvasott róla az ember. Több, kis korkülönbséggel egymás után született gyermek dackorszakát egymás után végigcsinálni pedig egészen olyan fullasztó érzés lehet, mintha ez az időszak maga alá temetne, elnyelne, hamm, bekapna.

Zseniális keretbe rendeződik a könyvben szereplő kevéske szöveg. A vad farkas jelmez felöltésével indul, s azzal a mondattal zárul, miután Max visszatért a vadak közül a szobájába, s fejéről lehúzza a jelmezt, hogy „ott várta a vacsorája, és még mindig meleg volt.” Még mindig meleg volt. Ez márpedig csak egyféleképpen lehet: Max nem utazott hetekig, főleg nem egy egész évig az óceánon, nem töltött el ki tudja mennyi időt a vadak közt. A saját lelkében a Max nevű hajón tett utazása és a ramazuri a vadak szigetén számára hosszú és mély elszakadás volt a szüleitől, a valóságban csak igen rövid idő.

Az egyik legfőbb mondanivalója a kötetnek számomra az volt, hogy a gyermeknek borzalmas hosszú út vezet el attól a pillanattól, amikor a szülő kimondja vagy legalábbis a testbeszéde a szeme, az arca azt üzeni, szörnyen viselkedsz, te egy valóságos fenevad vagy, addig a pillanatig, míg megölelik őt vagy például a vacsoramegvonás ellenére mégiscsak odateszik a meleg ételt a szobájába.

Az a tálca meleg étel a szülői mindent elviselő és mindenek feletti, mindent megbocsátó, még a vadak szigetét rejtő sötét erdőnél és óceánnál is mélyebben gyökerező szeretet metaforája. Max utazása pedig biztos vagyok benne, hogy az édesanya utazása is volt, hogy neki is el kellett utaznia az ő nevét viselő hajón a vadak szigetére, hogy megértse, mégiscsak fel kell vinnie azt a tál meleg ételt a szobájába, mert az maga a mélységes mély szeretet és a megbocsátás.

Két kislányom van, egy 4 és egy 6 éves ovis, akikre hozzám hasonlóan nagy hatással volt Sendak könyve. A kisebbik kislányom pár héttel a kötet kézbevétele előtt zárt le egy hónapokig húzódó dackorszakhullámot, remélhetőleg az utolsót. Rendkívül tanulságos volt látni, mennyire bekebekelezi őt a történet, mennyire együtt rezeg a kisifúval, mennyire azonosul vele. Megrettent, és megállított az olvasásban, amikor például látta az egyik képen, hogy Max villát szorongatva a kezében üldözi a kiskutyáját. Lesett rám lapos oldalpillantásokkal, mint amikor ő maga sántikál rosszaságban. Nemcsak azonosult, hanem egyszerre kívülről is nézte és hallgatta a történetet. Nézte egyfelől ő, Julcsika, aki lecsendesült, türelmes időszakban van már, aki épp tele pocakkal, jókedvűen ül az anyukája mellett, akivel most épp harmonikus a viszonya. És nézte ő, Julcsika, aki pár hete folyamatosan harcolt, ellenkezett, dacolt, aki bottal a kezében üldözte a kiskutyáját. A 4 évesem is elutazott Max-szal a szigetre, vadul villogott a tekintete, amikor ramazuriztak a szörnyek, próbálgatta, hogy milyen hagnokat adhatnak ki, milyen lehet borzalmas morgásuk.

Amikor Max visszatért a történetbeli szobájába, és a könyv végére értünk, két kérdést tettem fel a némaságba burkolózott 4 évesemnek.

Hogy került oda az étel Max szobájába?

Julcsika: A szülei vitték fel neki.

Miért vitték fel neki, ha korábban azt mondták, hogy büntetésből vacsora nélkül kell lefeküdnie?

Julcsika: Mert nagyon szeretik. Nem akarják, hogy szomorú legyen. Ti is szerettek minket még akkor is, ha nagyon mérgesek vagytok.

A másik számomra fontos tapasztalat az volt a történet kapcsán, hogy a gyerekeim mennyire magától értetődően tisztában voltak (csúnya kifejezéssel élve) a történet narratív rétegeivel. A történet kezdetén, amikor Maxot a szobájába küldik vacsora nélkül, a szöveg minden teketória nélkül közli velünk, hogy Max szobájában fák kezdtek növekedni, s ezt mutatja a hozzá késztett illusztráció is: igazi fák nőnek a szobában.

Itt megálltam, mert egy nagyon fontos pontjára ért a történet, és rákérdeztem a gyerekeknél: Hogy lehetséges az, hogy fák nőnek Max szobájában?

Rendkívül fellelkesültek és egyszerre vágták rá a saját válaszukat.

A 4 évesem így harsogott: Mert csak álmodta!!!

A 6 évesem így szólt lelkesen: Igazából nem nőttek, csak képzeli az egészet!

Mindegyik kiváló értelmezési útvonal lehet a történethez, amiken szépen tovább haladhatunk. Ha álom-, vagy ha képzeletszülte utazás, ha esetleg se nem álom, se nem képzelet, hanem egyszerűen a mindent elsöprő feldúltság, zaklatottság metaforikus erdeje is nő a szobájában, akkor is tisztáztuk, hogy igazi erdő nem növekedhetett ott hirtelen, mert ez a történet (csúnya kifejezés: a történet narratív kerete) nem az a történet, ez nem egy népmese például, ahol növekedhetne egyik pillanatról a másikra. És ez nagyon fontos lépés, ha ehhez a történethez közelebb szeretnénk férkőzni. Ehhez haosnlóan az időbeli viszonyok is ugyanilyen világosan helyrerázódtak. A történet végén arra is rákérdeztem: Hogy lehet, hogy a vacsora még mindig meleg volt? Hiszen Max egy éven át utazott a vadak szigetére a hajóján?

Kis gondolkodás után visszacsatoltak az eredeti értelmezési útvonalaikhoz: az álomban és a képzeletben se úgy telik az idő, mint a valóságban, csak ő érezte úgy, mintha ennyi idő telt volna el.

Nem hinném, hogy egy éve így együtt, hármasban ilyen sokra mentünk volna ezzel a kötettel, mint most, jókór, nagyon jó időben talált meg minket. Mi a gyerekeimmel most értünk meg arra, hogy újra és újra elolvassuk, együtt értelmezzük, és értsünk meg nagyon sok mindent ebből a könyvből. Hogy tükörbe merjünk nézni, mindenki a saját vadai, szörnyei szemébe tudjon nézni pislogás nélkül, kitartóan.