Az Így nevelünk olvasókat mi-sorozatunk részeként Weszelovszky Éva, a szegedi Ákombákom Gyerekkönyv- és játékbolt tulajdonosa pár hónapja már leírta nekünk, hogyan alakultak náluk a 2 gyermekével közösen olvasós, mesés évek. Most túl a karácsonyi kereskedelmi őrületen és az év indító leltáron, feladatokon megkértem, számoljon be nekünk arról, hogyan sikerült 9 éves lányát elindítani az önállóan olvasás útján.
"Gyerekkönyvesbolt tulajdonosaként sok szülővel találkozom, akik küzdenek azzal, hogy gyermekükből olvasót neveljenek. Vannak gyerekek, akik kiskamasz korukig rendszeresen olvasnak, majd hirtelen abbahagyják és vannak olyanok is, akiket kisiskolásként sem sikerül elcsábítani a könyvek világába.
Az ilyen beszélgetések mindig elgondolkoztattak, hogy vajon anyaként én hogyan fogok boldogulni ezzel a feladattal. Ráhagyom majd gyermekemre, hogy magától fogjon kezébe könyvet vagy inkább noszogatom? Mivel alaptermészetemből adódóan kontrollmániás vagyok, az első opció számomra elképzelhetetlen volt. Sok gondolkozás után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy egészen addig fogom kislányomat noszogatni az olvasással, amíg készségszinten nem olvas. Azt szerettem volna ugyanis elkerülni, hogy az a benyomás rögzüljön nála, hogy az olvasás nehéz. Az volt a célom, hogy minél hamarabb jusson el a szótagolva olvasástól a folyékony olvasásig.
Miután ezt eldöntöttem, jött a következő dilemma: a közös meséinkhez hasonlóan érdekes, összetettebb szöveget válasszunk vagy csak arra figyeljek, hogy rövid legyen a könyv. Első kötetnél a rövidség, egyszerűség mellett döntöttem és hát bizony nekünk ez nem vált be. Hiába volt egy, maximum két mondat az oldalakon, kislányom nem túl lelkesen olvasta. Ezután viszont átváltottunk a lovas témájú könyvekre, amik sikert arattak. A Kockacukor lovassuli nagy kedvenc volt, mert Csuti, a kislány mellett Lópaci is narrátora a könyvnek. A kisiskolásomnak nagyon tetszett a Kívánságfa című könyv is, melyben egy öreg tölgyfa meséli el megmentésének történetét. Ennek a könyvnek a bájos történeten túl nagy előnye, hogy a fejezetek rövidek. Kislányom ugyanis mind a mai napig szereti a fejezet végén abbahagyni az olvasást. Ha egy szuszra el tudja olvasni a fejezeteket, akkor tulajdonképpen akármilyen hosszú lehet a könyv.
Ezt követően az izgalomra helyeződött a hangsúly. Az Örökszerdát jóformán egy ültő helyében elolvasta, de A Hudson Kastély kincsét is alig bírta letenni. Ezeknél a könyveknél már nem kellett bíztatnom. Annyira kíváncsi volt a rejtély megoldására, hogy magától olvasott. Innentől kezdve én már nem avatkoztam bele az olvasási szokásaiba. Az viszont nagyon jól esik, hogy ha befejez egy könyvet, mind a mai napig odajön hozzám és kéri, hogy ajánljak neki másikat, pedig kiskamasz lévén nem sok mindenben fogadja meg a tanácsomat ☺
A mára lelkes moly két meghatározó könyvélményét szeretném még kiemelni. Az első A vadon szava című könyv volt, melyet igen korán ajánlottam figyelmébe. Általában életkorának megfelelő könyveket adok a kezébe, de tudtam, hogy erre a könyvre ő már készen áll. (Anno nekem is katartikus élmény volt.) A történelmi vonal (a klondike-i aranyláz idején játszódik a XIX. században) neki nem volt ismeretlen, mert gyakran beszélgetünk, olvasunk különböző korokról, mivel nekem szívem csücske a töri. A történet egy szánhúzó kutyáról szól, de nem emiatt volt rá nagy hatással. A könyvben Jack London rengeteg érzelmet, értéket, emberi gyarlóságot mutat be olyan szenvedéllyel, hogy az olvasót teljesen magával ragadja. Kislányom itt olvasott először arról, hogy az életben vannak igazságtalanságok és nem minden fekete vagy fehér.
Ehhez kapcsolódik a másik emlékezetes irodalmi élménye: Bradley, az osztály réme. Ez a könyv szintén az érzelmekről szól. Gyönyörűen megmutatja, hogy az agresszív kisfiú viselkedése mögött milyen sebek, szorongások rejtőznek. Kiváló érzékenyítő könyv. Mikor kérdeztem kislányomat, hogy tetszett-e neki. Rám nézve azt válaszolta: „de hát ennek szomorú a vége.” És akkor jöttem rá, hogy tényleg, most olvasott először olyan regényt, ami a való életről szól."
