Az Égigérő fennállása során számos remek könyves szakemberrel, pedagógussal, könyvkereskedővel, könyvtárossal hozott össze a jó sorsom. Mindig nagy érdeklődéssel hallgattam őket, amikor saját családi élményeiket, mesés tapasztalataikat osztották meg velem arról, náluk hogyan váltak a könyvek, mesék, versek a családi hétköznapok elmaradhatatlan részévé, hogyan cseperedtek a mesehallgató apróságok önállóan olvasó iskolásokká. Páran már megosztották veletek is a történetüket, a könyvfaló, könyvtáros és egy négy gyermeket nevelő pedagógus is leírta már nekünk, náluk hogyan vált szokássá a mindennapos közös könyvforgatás.
Az Így nevelünk olvasókat mi!-sorozat legújabb részében Weszelovszky Éva, a szegedi Ákombákom Gyerekkönyv és Játékbolt tulajdonosa osztja meg velünk mesés történetüket.
Amióta az eszemet tudom édesapám a könyv szeretetére, tiszteletére nevelt. Fiatal éveim meghatározó pillanatai voltak, amikor szüleim gyerekkori könyveit olvashattam. Később, már kétgyerekes anyukaként sem volt számomra soha kérdés, hogy gyermekeimnek is megmutassam mindazt a csodát, amit a könyvek adhatnak. Visszatekintve a kellemes emlékekre nem meglepő, hogy néhány éve megszületett bennem az elhatározás, hogy nyitok egy könyvesboltot. Bár akkoriban ez egy meglehetősen merész ötletnek tűnt, de mégis belevágtam és megnyitottam a szegedi ÁkomBákom Gyerekkönyv és Játékboltot.
Két gyerkőcömnek köszönhetően, mesélő szülőként akkor már évek óta „benne voltam” a gyerekkönyvek varázslatos világában. Mivel férjem ausztrál, nálunk magyarul és angolul is folyik a mesélés. Még a kezdetek kezdetén megegyeztünk, hogy amíg a gyerekeknél tudatosan nem különül el a két nyelv addig én kizárólag magyarul, édesapjuk pedig angolul olvas nekik. Ezen a munkamegosztáson a mai napig nem változtattunk, pedig most már megtehetnénk. A gyerekeknek így természetes és bevallom, én is szívesebben olvasok az anyanyelvemen.
És hogy milyen könyveket forgatunk közösen? Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy a prózán kívül halljanak verseket is. Kiskorukban egyértelműen Weöres Sándor versei voltak az kedvencek. A napot mindig a Bóbitával és József Attila Altatójával zártuk. Később egy színházi előadás kapcsán a János vitézt is elolvastuk, ami annyira tetszett nekik, hogy kétszer is végighallgatták. A kisfiam abban az évben még az ovis farsangra is János vitéznek öltözött és irtó cuki volt a szuperhősök között.
Most, pár évvel később, a 9 és 8 évessel az aktuális rímes kedvencünk Haász János Mire felnövünk című verses kötete. Ezek a szabad versek fantasztikusan jól meg vannak írva egy olyan kisiskolás számára, aki szeret az élet dolgain töprengeni. Mivel rendkívül gondolatébresztőek, hagyom, hogy gyermekeim maguk olvassák, maguk emésszék őket. Én csupán a kezükbe adom a könyvet.
A másik gyengém a történelem. Alig vártam, hogy a gyerekek elérjék azt a kort, hogy bevezethessem őket ebbe a lenyűgöző világba, ahogy annak idején velem tette ezt édesapám. Kezdtük az őskorral, majd a görög mitológia világában merültünk el. Felolvasó szülőként rá kellett jönnöm, hogy fontos figyelni a hallgatóság reakcióit, mert bizony ezek a mondák olykor igen ijesztőek tudnak lenni. Éppen ezért eleinte jócskán szűrtem a történetek erőszakosabb részletei. Ma már erre nincsen szükség. A mitológia mellett rengeteg ismeretterjesztő könyvet bújunk közösen. Ilyenkor csak úgy záporoznak a kérdések, hogy „de régen miért volt úgy és ma miért így?” Élmény látni, ahogy rácsodálkoznak dolgokra, ahogy tágul a világlátásuk.
És hát persze tömérdek mesét olvasunk. Az angol nyelvű olvasmányok közül sosem felejtem el, amikor először hallgatták A Graffalót. Na, ott elindult a Julia Donaldson lavina! Megmondom őszintén, engem is meglepett, hogy mind a szöveg, mind az illusztráció mennyire beszippantotta a porontyaimat. Azóta az ÁkomBákomban rendszeresen hallok hasonló sztorikat. De hasonlóképp viszonyulnak Dr. Seuss utánozhatatlan világához is. A formabontóan vicces, rímes szösszenetek szerintem tökéletesen passzolnak a gyermekek képzeletvilágához. A legutóbbi év kedvence pedig Harisnyás Pippi volt. Minden alkalommal, mikor az apjuk felolvasta, harsány kacagás hallatszott ki a gyerekszobából.
Magyar vonalon természetesen nálunk is megfordult Bogyó és Babóca. A könyvesboltban sokszor vallják meg nekem szülők, hogy bizony nem a szívük csücske ez a mese, de a kicsik imádják. Nekem sem tartozik a kedvenceim közé, de úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos küldetése van ennek a sorozatnak: sok csöppséget és családjaikat ezek a történetek vezetnek be a mesék birodalmába. Persze egy idő után érdemes túllépni rajtuk és más felé is nyitni.
Hiszem, hogy a mesélés rengeteg mindenre gyógyír, így olvastunk számos segítő könyvet is. Ezek közül a Hisztimesék még engem is meglepett. Kisfiamnak volt egy elég kemény dackorszaka, amikor olykor még a fejét is a földbe verte. Olyannyira, hogy a homlokán permanensen ott virított egy lila folt. Berg Judit könyvében olvastunk Hisztimanóról, aki varázslatos módon segített a hisztik lecsillapításában. A kislányom válogatósságát sajnos a Meseleves nem szűntette meg, pedig milyen jó mesék vannak abban a könyvben is!
A legkatartikusabb közös irodalmi élményünk A kis herceg felolvasása volt, ami minden egyes olvasáskor egyszerre tölt fel és facsar ki érzelmileg. Nem tudom könnyek nélkül elolvasni. A gyerekeim Saint-Exupéry történetének felolvasásakor láttak először felolvasás közben sírni és bár kisebbek voltak még, beszélgetésünk során kiderült, hogy tökéletesen megértették, hogy a „mummy most miért szomorú”.
Már közel tíz éve, hogy felolvasok a gyermekeimnek és néha felmerül bennem a kérdés, vajon meddig tarthat ez még. Ilyenkor összeszorul a szívem, mert nem csupán a könyveket, történeteket élvezem, hanem azt a meghitt esti összebújást is, mely teljes egészében a mindennapjaim része lett és végtelenül hiányozna, ha egyszer csak elmúlna. Igaz kislányomat már sikerült önálló olvasóvá nevelni, de szerencsére ugyanúgy igényli a közös mesélést is. Remélem, hogy ez még jó pár évig így is marad.
