A végenincs országút boldogságkeresői

Kolozsi Angéla: Bódog és Szomorilla

Amikor a gyermekeink abba a korba lépnek, hogy nagy mennyiségben lehet nekik olvasni, és sok könyv fordul meg a kezeink közt, majd egyszer csak ráérzünk arra is, hogyan kell válogatni a könyvtárban, könyvesboltban, abba a szerencsés helyzetbe kerülhetünk, hogy minden gyermekkönyv után így sóhajtunk fel: „hjaj, de jó volt ez is!”

A gyerekeim és én is hajlamosak vagyunk nagyon lelkesedni, rajongani az éppen aktuálisan olvasott könyvekért. Talán az ismerősség érzése miatt is van ez. Általánosan elismert tény, hogy amit ismerünk, azt szeretjük, amit még nem ismerünk, az furcsa, gyanús lehet, hajlamosabbak vagyunk kettőt hátralépni, s nem közelíteni hozzá. Szóval annak az ismerős történetnek a világában, ami napok óta újra és újra befogad minket kiismerjük magunkat, a szereplők barátainkká, ellenségeinkké válnak, mindenféle konfliktusokba keveredünk velük, ha vannak jó ötleteink a megoldásra, várjuk, hogy nekik is eszükbe jut-e majd az, ami nekünk. Emiatt valóban gyakran fordul elő nálunk, hogy amit éppen olvasunk, az a nagy kedvenc is egyben. A sok nagyon jó könyv közül nem egyszerű kiemelni egyet, főleg ha még azt is számba vesszük, hogy a kortárs gyermekkönyv-irodalomnak (külön kiemelném a magyar kortárs gyermekirodalmat) milyen kiemelkedő illusztrátorok dolgoznak a keze alá. Időnként azt érzem, hogy egy gyerekkönyv már művészeti alkotás, ezért is szeretem megvásárolni a legkiemelkedőbb köteteket. Ha valaki most mégis azt kérné tőlem, hogy emeljek ki egy olyan darabot a mostani könyvtárunkból, ami ebben a kiegyensúlyozott magas színvonalú mezőnyből is kiemelkedik, azt mondanám, legyen az Kolozsi Angéla Bódog és Szomorilla című meseregénye.

Kolozsi Angéla bábművész, báb- és gyerekszínházi rendező, meseíró 2011-ben egy olyan bábelőadást rendezett meg Bódog és Szomorilla címmel 5 éven felüli gyermekeknek szánva, amelynek szövegkönyvét ő maga írta, s amely az elsőrangú darab sikerei után megjelent a Pagony Kiadó gondozásába igen impozáns kötetként. Itt egy pillanatra megállnék, s megjegyezném, hogy a kötet illusztrációit, noha nagyon szerettük a gyerekeimmel, és a szereplők ábrázolása bábfigurákat idéz meg ezzel is kapcsolódva a szöveg megszületésének körülményeihez, a markánsan rózsaszín borító talán nem volt igazán jó választás. Fiús szülőktől gyakran hallom, hogy rózsaszín/pónis/unikornisos stb. kötetet nem vesznek meg, mert az lányos, nem való fiúknak. A szöveg megismeréséig el se juthatnak, hiszen még a belelapozás előtt szelektálnak, és hát ajándékba se visz nekik senki ilyesmit, ahogy rózsaszín kis nadrágot vagy sapkát sem. Ha vannak is olyan könyvek, amik artikuláltan fiúknak vagy lányoknak készülnek (pl. taknyos traktorról, bosszús markolóról vagy makrancos hercegnő cukorfalat nevű pónijáról szóló sztori), a Bódog és Szomorilla egészen biztosan nem ezek közé tartozik, ugyanis a mondanivalója olyan súlyos, és fontos, hogy annak nem lehet semmi köze a biológiai vagy a társadalmi nemekhez. Így aztán fájó gondolat, hogy esetleg a borító miatt nem juthat el kisfiús családokhoz.

Kolozsi Angéla színházi világgal kapcsolatos érzékenysége és előképzettsége igencsak érződik a köteten, a Csongor és Tünde (Vörösmarty Mihály) például egy fontos kapcsolódási pontja a Bódog és Szomorillának.

A meseregény két főszereplője történetünk kezdetén a végenincs országúton baktat. A pirospozsgás, pufók Bódog király arról erre, a másik irányból, erről arra pedig a sovány, sápadt Szomorilla tündér halad az úton. Az a sorsuk, hogy találkozzanak, ki se tudnák kerülni egymást, aminek Bódog egyébként örül, hiszen ő (legalábbis eleinte azt hiszi) azért vándorol, mert a vándorúton kell, hogy legyenek vándorok, s ha vannak vándorok, akkor ő barátokat, netalán végre alattvalókat szerezhet magának. Ő ugyanis egy olyan király, akinek nincs birodalma. Magányosan kóborol az országúton mindig csak előre maga után húzva egy kopott bőröndöt, amire ajándékcsomagok vannak kötve, vagyis azok a holmik, amik az útnak indulása előtti életéből, gyermekkorából maradtak meg, arra emlékeztetik. Illetve viszi magával apja állítását is, miszerint ő, Bódog birodalom nélkül is király. Szomorilla Bódoggal szemben nevéhez híven melankolikus és befele forduló alkat, ő elbaktat egyedül is, ha kell örökké, amúgy is hamar felháborítja, ha valaki nem az ő szabályai szerint viselkedik, vagy ha valaki túl közvetlen. Szomorilla is visz magával valamit, először is egy takaros kis piknikkosarat, amiben mindennek megvan a maga helye, akármikor akárhol lehet a segítségével egy tisztességes, tündérhez illő étkezést csapni evőeszközökkel, tányérral, pohárral, szóval megadni a módját. Illetve cipeli magával a sok tanulással megszerzett diplomáját, ami bizonyítja, hogy ő valóban egy tündér, habár varázsolni még sose sikerült neki. Bódog és Szomorilla, na meg az olvasó a történet elején még nem is tudják, mennyi közös van bennük. Az első találkozáskor ez nem is derülhet ki, hiszen eltérő lelki alkatuk és szokásaik miatt alaposan összekapnak, csak szép lassan kezdik majd megérteni, hogy szükségük van egymásra. A kötet párbeszédei olyan minőségi, tartalmas, sokat mondó dialógusok, amilyeneket (sajnos) sokszor felnőtteknek szóló regényekben sem olvashatunk. Igazi élvezet még felnőtt fejjel is az érzelmes és szépen szóló adok-kapok felelgetéseket olvasni.

Bódog és Szomorilla, elárulhatom, végül megértik, hogy szükségük van egymásra, de addig hosszú út vezet, többször vissza is kell fordulni a végenincs országúton, hogy ne távolodjanak el egymástól végérvényesen. Sokat kell újra magányosan töprengeniük, józan fejjel megpróbálni kiismerni saját magukat, hibáikat, és azon is el kell gondolkodniuk most először igazán komolyan, hogy miért is járják ők ezt a végenincs országutat. Amikor választ tudnak adni ezekre a kérdésekre, akkor készültek fel arra, hogy újra találkozzanak, és ezentúl együtt járják kézen fogva a végenincs országutat, egy király, aki végre megtudta, mi is az ő birodalma, és egy tündér, aki rájött, hogy igenis lakozik benne varázserő.