Lámpafénynél húzza a zoknit reggel, oviba indulás előtt a majdnem 6 éves kislányom. Csigalassúsággal. Elképzelhetetlen lassúsággal. Ez egyáltalán nem vall rá, csakhogy én megígértem neki, hogy a Scolar Kiadó Tavaszapó című könyvét még ovi előtt elolvassuk, hogy a mikulásváró kis társait mulattathassa a sztorival. Szóval ő szörnyen lassan öltözik, közben felváltva nézi az illusztrációkat és az arcomat, ahogy olvasom neki a szöveget. Fel-felkacag, igazság szerint inkább felnyerít az egyes poénokon 5:53-kor a kislámpa fénye mellett. Én is megállok az olvasásban, jól kinevetjük magunkat, és megyünk tovább.
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a Tavaszapó a mi ízlésünk szerint szörnyen humoros könyv. A humornak igen sok válfaja van, ez pedig az, amit mi nagyon csípünk. Azt éreztem első olvasáskor, hogy végre, végre újra meg tudott nevettetni egy ünnepi kiadvány (utoljára a Tatu és Patu csodálatos karácsonyán nevettünk ilyen önfeledten). Hogy végre megint lapozhatunk valamit a gyerekekkel, ami nem nagyfokú komolyságot, empátiát vár tőlünk, nem akar könnyeket csalni a szemünkbe, hanem megadja a lehetőséget az ellazulásra, kikapcsolódásra. Az adventi időszakban, Mikulás és karácsony idején erre is szükségünk van ugyanúgy, mint a befelé fordulásra, az elmélyülésre, a lelki elcsendesülésre. A komolyságból is megárt a sok, jó, ha van kéznél kacagtató olvasmány is.

A Tavaszapó kiindulópontja az, hogy Télapó kisfia, kis Manó egészen egyszerűen nem akar apja nyomdokaiba lépni, ha felnő, és punktum. S emellett olyan állhatatosan kitart, amilyen állhatatosan például nem hajlandók a 7 év alatti gyerekek megenni a kenyér héját vagy egy alkalmat se hagynának ki, amikor pocsolyába lehet ugrani szép új nadrágban. Kis Manónak legkevésbé sem áll szándékában a családi hagyomány követése, hiába nagy rajta a nyomás, hiába kellene tovább vinnie a sikeres vállalkozást. Erre pedig még soha sem volt precedens, hogy valaki ne akarná hordani a generációk óta örökölődő szép piros subát. A sokkoló hírrel kis Manó először anyukáját, Télanyót örvendezteti meg. Az első legfontosabb kérdést követően (mégis ki visz így majd ajándékokat a gyerekeknek) már fel is dereng anyuka lelki szemei előtt a talán még sokkal égetőbb, kínzó probléma: MIT FOGNAK SZÓLNI A SZOMSZÉDOK???

Anyuka végül lehiggad, s mindent bevet, hogy meggyőzze fiát: butaság, amin rágódik. Előbb a sarkvidék szépségét dicséri, majd magát a télapói hivatást. Mégis ki ne szeretne „verskedvelő, csizmákat megtöltő, kívánságokat teljesítő, rénszarvasszakértő, mozisztár, mestercukrász” lenni nagy korában? Bizony, ki ne akarna? Bármelyik gyermek elégedett lehetne ilyen ambíciókkal. Bármelyik, de nem az, aki utálja, a hideget, a síelést, a szánkózást, a forralt bort, a teát, a narancsot, úgy általában a piros színt, s egyáltalán az egész telet, ahogy van. Kis Manó a virágok nyílását szereti, a rövid nadrágokat, a méhek táncát, azt az időszakot, amikor a téli ború és sötétség után végre szabadabban lélegzik az egész világ.

Nagyon nehéz azokról a könyvekről jól szólni (írásban), ahol az illusztrátor és a szövegíró annyira összhangban van, mint ennél a könyvnél is. Amikor a szöveget tartalmilag is bőségesen kiegészítik a képek, nemcsak apró vizuális poénokat rejtenek pluszban, hanem ott is zajlik, bonyolódik a cselekmény. A Tavaszapó felnőtt (fel)olvasót célzó történetszálát például az illusztrációk már előre felépítik. A szöveget körülölelő képeken egyértelműen láthatjuk, hogy Télapó birodalmán már komoly repedések tűnnek fel. A manók ugyanis túlhajszoltak, fáradtak, kedvetlenek. Egyre többen tiltakoznak a kevés szabadság, a sok munka, az alacsony fizetés ellen. Az illusztrációkon kis Manó, Télanyó és Télapó mulatságos huzavonája mögött minduntalan karikás szemű, a soha véget nem érő, monoton munkába beleunt manókkal találkozunk, akik mindenféle pofákat vágnak főszereplőink háta mögött. Esetleg transzparenseket tartanak fel követeléseikkel, ha egyáltalán akad erre idejük, miközben épp orra buknak Télapó és családja széthagyott holmijaiban. Mire a szövegben odáig érünk, hogy Télapó magából kikelve panaszkodni kezd családjának a vállalkozására, az illusztrációk szemfüles böngészői pontosan tisztában vannak azzal, hogy a manók mennyire elégedetlenek munkájukkal, s hogy épp ugyanannyira tele a hócipőjük az egész forralt boros, síelős, mézeskalácsos mindenséggel, mint kis Manónak. Szóval Télapónak nincs könnyű dolga. A világ változik, a jól menő télapói vállalkozásáról kiderül, hogy talán nem is működik annyira jól, s az is, hogy egyetlen gyermeke (akárcsak a manósegédei) a tavaszba vágyik virágok, bolyhos nyuszik, festett tojások közé.

Ez a könyv tökéletesen meg tudja azt oldani, hogy kiválóan mulasson rajta az olvasó és képeket böngésző 36 éves szülő (például én) s a nagy ovis, kisiskolás korosztály (például a lányaim). Mindenki azon nevet, ami a szövegben és vizuálisan az illusztrációkon neki szól, mindenki kap egy saját történetet a könyvet végigolvasva, s a végén mindenki maradéktalanul elégedett, és vígan kacarászik a láthatatlan bajsza alatt. Ezt nevezem közös olvasmánynak!
Cím: Tavaszapó
Szerző: Marc-Uwe Kling
Illusztrációk: Astrid Henn
Kiadó: Scolar Kiadó
Év: 2020
Oldalszám: 48
Korosztály: 6+




