Acsai Roland: Tili és Tiló
A Tili és Tiló egy különleges napon érkezett meg a postaládánkba. Egy olyan napon, amikor először éreztem meg azt a torokszorongató érzést, hogy mi itt Magyarországon tényleg lehetünk azok, akiket eddig csak a tévében, a hírportálokon keresztül figyeltünk. Tudjátok, azok a mások. Hogy mi is lehetünk azok a kínaiak, olaszok, spanyolok, akik nem léphetnek ki a lakásukból, csak engedéllyel. Mi válunk azzá, akiknek minden lépésüket át kell majd komolyan gondolniuk, akiknek úgy kell tejért, pelenkáért menni a boltba és lázcsillapítóért a gyógyszertárba, hogy közben sok száz vagy ezer életért felelnek; hogy nem lehet hibázni, gondtalanul játszótéren üldögélni, ácsorogni a cukorkás polcok előtt. Tökéletesen kell viszont minden alkalommal kezet mosni, tökéletesen kell fertőtleníteni, tökéletesen be kell tartani a szabályokat. Először éreztem meg, hogy innentől fogva majd a koronavírustól még érintetlen országok tévénézői, internetfogyasztói néznek minket biztonságban, szabadságban, és gondolnak majd arra, hogy ez velük nem történhet meg, mert mi azok a mások vagyunk.
Szóval épp szorongtam, de istentelenül, mert az egyetemeket bezárták, az iskolákat bezárták, a színházak online jelentkeznek be, tehát már ők is ”sugároznak”, nem annak az adott közönségnek játszanak, akik ott és akkor vannak jelen. És a levegőben lógott a bölcsik, ovik bezárása is, és hálás voltam azért, mert van kertünk, udvarunk, ahol a gyerekek talán nem fogják azt érezni, hogy négy fal közt zajlik az életük a következő hetekben, hónapokban, pedig valójában ott fog zajlani.
Ebben a mély szorongásban nyitottam ki Acsai Roland Tili és Tilóját, és az első mondatok után tudtam, hogy nem véletlenül érkezett éppen aznap hozzánk, a mi egyre inkább beszűkülni látszó világunkba ez a kis kötet.
Fagyos szél fütyült a síkság felett. Az érintetlen havon csak a medve óriási lábnyomai látszódtak, mint a holdon a kráterek. A lány a medve hátára tett díszes nyeregben ült, bojtos sapka borította a fejét, amely alól kíváncsian kandikáltak ki göndör, fekete tincsei.
Kietlen, már-már apokaliptikus vidékre érkezik meg a név nélküli kislány medvéje hátán a történet kezdetén. Süvít a hideg szél, mindent hó borít, sehol egy lélek. Honnan jöttek, miken mentek keresztül ezelőtt, merre tartanak, hogy sodorta egymás mellé őket az élet? Csak találgathatunk. Hamarosan azonban útitársra lelnek Szimor, a kisegér személyében, aki valami rendkívül fontosat ad a kislánynak: elnevezi őt, mégpedig Tilinek. A kislány viszonzásképpen megosztja vele titkát, ha úgy tetszik, küldetését, hogy egy különleges tojást melenget, hordoz táskájában, melyet vissza kell juttatnia gazdájának, ezért járják Ródlival, a medvével a kietlen havas tájat, ezért nem törődnek azzal, hogy nem emlékeznek, honnan jöttek, kik ők valójában.
Innentől fogva a történet csupa fordulat, szinte megpihenni sincs időnk. Tiliék egyik szorult helyzetből a másikba kerülnek, de a mélybe zuhanást mindig felemelkedés követi, a szöveg nem hagy minket pácban. Ezt a fontos szabályt Acsai Roland végig szem előtt tartja. Tili és barátai egyik mesei szüzséből a másikba jutnak, ám ezek kifordított, újraértelmezett mesehelyzetek, csak távolról hasonlítanak a Tili által és az általunk, olvasók, mesehallgatók által ismert mesékre, egészen álomszerűek. Először egy elhagyatott benzinkúton állnak meg, ahol mint kiderül, tőrbe csalja őket valaki, aki talán csak egyszerűen jót akart. Álmot bocsátó csokit etet Tilivel és Ródlival, akik egészen tavaszig alszanak. A titokzatos férfi így őrzi álmukat, és várja, hogy eljöjjön Tilihez a hercege, a társa, aki csókkal ébreszti majd mély álmából. Az azonban félúton visszafordul, egyébként se fehér lovon jött, ahogy az szokás, hanem folyton elemeire hulló hóparipán, amit újra és újra össze kell gyúrni, de valahogy mindig valami más lesz a kisfiú munkálkodásából: tehén, bárány, krokodil, csak éppen paripa nem. Aztán elragadja a kis társaságot egy folyó, amiből egy habfiú menti ki Tilit. A habfiú azonban nem úgy viselkedik, ahogy Tili várná korábbi meseélményeiből, faképnél hagyja, s újra folytatnia kell vándorútját. Kivétel nélkül minden szereplő csapdahelyzetbe kerül, de az összefogásuk és egymáshoz ragaszkodásuk mindig kisegíti őket a bajból.
Annyi sok kaland fért ebbe a kis kötetbe, annyi sok minden történik még Tilivel, Ródlival és Szimorral, mint egy vaskos nagy meseregényben, és ami igazán fontos: annyi sok minden történik bennünk is. Ez a történet is azok közé tartozik, amik képesek elérni azt a gyermeknél, hogy mindenestül átadja magát az eseményeknek, a fejében pörögni kezdjen a mozi, hogy azonosuljon a szereplőkkel, hogy megálljon az idő, amikor Anya vagy Apa egy pillanatra leviszi a hangsúlyt olvasás közben, és még nem tudhatja, mi lesz Tili sorsa, ki fog papírrepülőn megérkezni vagy Ródli életben maradt-e, miután elnyelte a mély. És amikor ez megtörténik, ez a csoda, hogy pörög a film a kis fejükben, hogy mi is együtt vándorlunk a hóborította tájon a szereplőkkel, hogy a zsebünkben érezzük azt a különleges tojást, amiért mi is felelősek lettünk az olvasással, akkor leomlottak az önkéntes vagy a hatósági karantén falai, akkor megint szabadok vagyunk és biztonságban vagyunk, itt nem kell ügyelnünk a lépteinkre, tetteinkre, akárhova eljuthatunk.
A kalandos történet, a műfaj még önmagában nem elég ahhoz, hogy elérje ezt a hatást olvasónál és hallgatóságnál, kell az az atmoszférateremtő erő, ami ebben a történetben megvan, és ami miatt fel kell rónunk neki a nagy-nagy hibáját: túl hamar ér véget. Maradtunk volna még Tili és Tiló világában, kétszer ennyi vagy ötször ennyi ideig is. Ami vigasztal, hogy Tili és Tiló világa a képzelet világa, a bennünk dolgozó mesék, történetek világa, az a csodavilág, amit csak az olvasó ember és mesehallgató gyermek ismer.
Leginkább azt tudnám mondani, hogy olyan ez a történet, mintha egyszerre olvasnánk az Alice Csodaországbant és a magyar népmesék sok fordulatos, kalandozós darabjaiból egyet. Talán Tiliék is végigpottyantak egy lyukon, de nem a föld túloldalán bukkantak elő, mint Szaharin, a történetbeli ugró egér, Szimor szerelme, hanem mélyre merültek, mint Alice, és próbálnak útra lelni a sok furcsaság és időnként félelmetes találkozások közepette is. S ami különösen szívet melengető volt: a történet végén az egyik nagy mester, Michael Ende egyik fontos figurája is megelevenedik egy pillanatra. Fuhur, a szerencsesárkány előtt tiszteleg a történet, és persze azzal a különös tojással is, azzal a bizonyos, egész életet körbezáró, meséket, képzeletvilágokat magába foglaló különös tojással is, amivel A Végtelen történet ismertetett meg minket.
Három dal, három vers zárja a kötetet, amik egyrészt kapcsolódnak a történet fontos vállalásához: habár minden ízében mesebeli tájon járunk mitikus, klasszikus és népmesei alakok közt, ez a világ kísértetiesen hasonlít a mi világunkra kondenzcsíkjaival, zöld kártyájával, rezgő mobiltelefonjaival vagy éppen Lomváros képével, ahol nem ismerik a szelektív hulladékgyűjtést.
Tili és Tiló dalából idézek most, ami megnyugvást adhat mindenkinek, aki az elmúlt napokban igazán aggódni, szorongani kezdett:
Velük van Szimor és Szaharin,
Szerelem a legjobb vitamin.
Különös tojásba zárt élet.
A mese soha nem ér véget.
