Hódi Kata meseterapeuta, tanár, három gyermek anyukája és a Pipacsos mesék című mesekönyv szerzője visszatért hozzánk, hogy a Neveljünk olvasókat! csoportban és az Égigérő facebook és insta oldalán kezdődő, érzelmekkel kapcsolatos gyerekkönyveket felvonultató posztsorozat mellé szakmai okosságokkal, meglátásokkal, iránymutatásokkal segítsen bennünket.
Félelem, harag, féltékenység, csalódottság, szomorúság, szégyen... Mindannyiunk életében előforduló érzelmek.
Ahogy a mi napunkra, sőt, akár az egész hetünkre is rányomja a bélyegét, ha valaki elfoglalja előlünk az utolsó parkolóhelyet, leöntjük magunkat kávéval a büfében vagy rosszul sikerül egy fontos prezentációnk, éppúgy érhetik negatív élmények a gyerekeinket is. Ezek talán kisebb horderejűnek tűnnek, de akár egy orvosi vizsgálattól félnek, akár a sötétségbe képzelt szörnyektől, a félelem az félelem – és előbb vagy utóbb dolguk lesz vele, éppúgy, mint a többi erős érzelemmel. Sőt, még a jó dolgokat is fel kell dolgozni, át kell beszélni, nem hiába nyúlunk egyből a telefon után, ha jó híreket kapunk.
A gyerekek azért vannak nehezebb helyzetben, mert az életkorukból fakadóan nem mindig ismerik fel, hogy milyen érzés feszíti őket, és a szókészletük sem olyan fejlett, hogy megtalálják a megfelelő kifejezéseket. De még ha túl is vannak már az óvodán és ismerik a fenti érzéseket és kifejezéseket, egyáltalán nem biztos, hogy a szavak olyan könnyen jönnek, ha beszélni kell róluk. Szülőként talán csak annyit látunk, hogy szótlanná válnak, vagy éppen túlpörögnek, leborítanak, odacsapnak...
Mi a baj? – kérdezzük. Semmi – jön az automatikus felelet.
Mégis, hogyan tudnak akkor beszámolni a csalódottságukról, a dühükről vagy arról, hogy milyen érzés látni anya karjaiban a kistesót? Hogyan lehetne felhozni az elmúlás, a szerelem vagy a pubertással járó érzelmi és testi változások témáját?
Mesékkel, történetekkel.
Meggyőződésem, hogy a mesélés és az olvasás kulcsfontosságú az érzelmi nevelés terén. Ennek az az oka, hogy ilyen szintű persepktívaváltásra sehol máshol nincs lehetőség. Rákérdezhetek konkrétan a dolgokra a gyerekemnél, még az is lehet, hogy kapok a kérdésemre egy többszavas választ, de a mesék ezen túl arra is lehetőséget teremtenek, hogy olyan helyzetekbe is belelássunk, melyek esetleg még meg se történtek, amiktől félünk, vagy amiket egyszerűen nem tudunk, nem merünk szavakba önteni. Az elvont fogalmak szintjén hiába akarunk beszélgetni az élet nagy dolgairól: a kicsik nem értik, a nagyobbakat nem érdekli.
Egészen más a helyzet, ha kinyitunk egy könyvet, és arról olvasunk, hogyan élte meg az adott helyzetet a történet főhőse. Még ha velünk nem is pont ugyanaz történt, a belső képalkotó képességünknek és a fantáziánknak köszönhetően mégis látjuk magunk előtt a szereplőket, és éppúgy megéljük az érzéseiket, ahogyan ők teszik. Azok a gyerekek, akiknek rendszeresen olvasnak (és azok a kamaszok és felnőttek, akik később is olvasók maradnak), bizonyítottan fejlettebb empátiás képességekkel rendelkeznek, hiszen el tudják képzelni a másik ember aktuális helyzetét, és bele is tudnak helyezkedni, mintegy kívülről látva saját magukat. Túl azon, hogy az olvasás így tehát empátiára nevel, ami nélkülözhetetlen a magánéletben, nagy gyakorlati haszna van az iskolában, a munkahelyen, sőt igazából az élet minden területén, hacsak nem remeteként élünk valahol.
Az érzelmek felismerése ugyanakkor nem csak azt jelenti, hogy az olvasó gyerekek jobbak más emberek érzelmeinek dekódolásában és megértésében, hanem azt is, hogy a saját érzéseikkel kapcsolatban is sokkal tudatosabbak. Nem ijednek meg a szomorúságtól, a haragtól, nem gondolják, hogy ez már örökre így marad, és idővel kevésbé lesznek kiszolgáltatottak a nehéz érzéseknek, ellenállóbbakká válnak velük szemben.
Ugyanakkor a meseterápia egyik alapvetése, hogy nem a mese gyógyít, hanem a vele való kapcsolat. Lehet bármilyen szépen megírt, gyönyörűen illusztrált mesekönyv is a kezünkben, mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy az érzelmi nevelésben akkor lehet valóban hasznos a meseolvasás, ha egyrészt érdemi, minőségi beszélgetéssel kontextusba helyezzük az olvasottakat, másrészt nem elnyomni akarjuk az érzelmeket, csupán megélni és feldolgozni segítünk azokat.
A Magyarországon ma elérhető gyermekirodalom bőven tartogat olyan kiadványokat, amelyek kifejezetten az érzelmi nevelést helyezték a fókuszba és már a legkisebbek számára is közérthető módon, sokszor a testi érzetekkel összekötve mutatják be a leggyakoribb érzéseket. A lelkünk működésével sok könyv foglalkozik összetettebb módon is de tulajdonképpen bármilyen mese kapcsán elindulhat a beszélgetés arról, hogy kiben milyen érzéseket váltott ki.
Személy szerint nálunk is rengeteget segítettek az átbeszélgetett olvasásélmények abban, hogy a gyerekeim - különösen a most 7 éves fiam - hogyan kezelik az érzéseiket és mennyire tudatosak ebben. Lehet, hogy első hallásra túlzó elvárásnak tűnik mindez egy kisgyerek felé, de természetesen nem arról van szó, hogy sztoikus nyugalommal, szépen artikulálva jó előre figyelmeztesse a szüleit, ha a teljes kiborulás szélén áll, sokkal inkább az a lényeg, hogy el tudja különíteni, sőt, idővel meg is tudja fogalmazni, hogy amit érez az düh, szomorúság vagy éppen szorongás. A gyakorlatban ez úgy nézett ki nálunk, hogy volt egy négyévesem, aki robbant, ha valamitől érzelmi diszkomfortot élt át, majd sok-sok mesélés, beszélgetés hatására mostanra sikerült olyan önreflexióval felvértezni, hogy nem a testvérein vezeti le ha ideges, hanem elmondja és segítséget kér, például így:
Olyan mérgességet érzek az egész hasamban.
Ilyenkor segít az ölelés, egy jó kis foci a kertben vagy összebújva a mese, mese, mese... És igen, néha a sírás. Csakhogy egészen más úgy sírni, ha közben tudjuk, a végén ott lesz a megkönnyebbülés.
Miért olyan nagy szó ez?
Mert ilyen apró lépésekkel lehet elérni azt, hogy legyen bármilyen impulzív, robbanékony vagy érzékeny alaptermészetű is valaki, felnőttként is tudatában legyen a benne dúló érzések eredőjének, és ne a házastársán vagy a munkatársain vezesse le azokat. Én úgy gondolom, nagy kincs egy kisgyerek esetében a szenvedélyesség és az, ha bátran meg tudja élni az érzéseit. Ezért ne kinevelni akarjuk belőlük vagy megtörni őket (milyen tragikus leírni is ezt…), hanem tanítsuk meg rá a gyerekeinket, miként tudnak boldogulni a nehéz érzésekkel a mindennapokban – például a megfelelő meséken, történeteken keresztül.
Kata három meséje a Pipacsos mesék című gyűjteményben - a hétfejű sárkányok birodalmában élő hatfejű kissárkányról, a kutyák barátságára vágyó postáskisasszonyról és az állatok nyelvének összekutyulásásáról - nem csak egyszerű történetek a barátokról és a barátkozás művészetéről. Kata három gyermek anyukája és meseterapeuta, akinek mottója: MESÉLJ, HOGY MESÉLJEN! és első mesekönyve segít is nekünk, szülőknek és gyerekekkel foglalkozó szakembereknek ezt ügyesen, okosan kivitelezni.
Kata Pipacsos mesék című könyvéről az Égigérő facebook oldalán írtam bővebben.
Photo by Eddie Kopp on Unsplash
