Ma van a Felolvasás Nemzetközi Napja, melynek során a közös, hangos olvasás jótékony hatásaira igyekeznek világszerte szakemberek, könyvtárosok, pedagógusok felhívni a figyelmet. Az Égigérőn ezen a héten e témában hozzuk az írásokat. Ezúttal egy számomra igen fontos, inspiráló írást mutatok nektek.
Talán már korábbi bejegyzéseimből is kitűnt, hogy az otthoni közös meséléssel, olvasással (legalább) egyenértékűnek gondolom az ovikban, iskolákban történő közös irodalmi kalandozásokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek a nevelési- és oktatási intézményekben okos és szép szövegeket hallgassanak és a társaikkal együtt dolgozhassák fel azokat. Meggyőződésem, hogy közösségformáló, olykor talán még sorsfordító is lehet egy jó időben érkező szöveg. Erre bizonyíték és a könyves munkám során az egyik legnagyobb inspiráció Kate DiCamillo visszaemlékezése gyermekkora egyik meghatározó élményére. Az írónő könyvei (Cincin lovag, Penny miatt, Flóra és Odüsszeusz...) százezres példányszámban kelnek el világszerte de a szerzői munkája mellet óriási erőfeszítéseket tesz az olvasóvá nevelés, a közös olvasás, felolvasás népszerűsítése terén is.
A felolvasás ereje - Kate DiCamillo visszaemlékezése
1972 van, én 8 éves, 2. osztályos tanuló vagyok a Clermonti Általános Iskolában, Floridában.
Az osztálytermünknek fapadlója van, a falon egy nagy óra ketyeg és a tábla fülé vannak kifeszítve a jelmondataink. A tanárnő, Ms. Boyette, csillogó strasszokkal díszített „macskaszem” szemüveget visel. Hangosan felolvas nekünk a Kék delfinek szigete című könyvből. Épp most értünk ahhoz a részhez, amikor a főszereplő megszelídít egy vadkutyát, igen egy VADKUTYÁT! Tűkön ülve várom a folytatást! Csak hallgatom és hallgatom, a varázslat teljesen magával ragad. Egy kisgyerek vagyok, akit lenyűgöz a történet.
Ugyanebben a másodikos tanteremben, nem messze tőlem ül az osztály réme. Annyira rettegek tőle, hogy szinte nem is emberként tekintek rá. A fejemben ő inkább egy szörnyeteg, mint fiú.
Ms. Boyette egyre csak olvas. A fiút figyelem, hisz már jól megtanultam, jobb szemmel tartani. Észreveszem, hogy ő is ugyanúgy előrehajolva kucorog a széke szélén és teljes odaadással hallgatja a történetet.
Tátott szájjal bámulok rá. Hirtelen belém hasít a felismerés, ez a fiú, akitől én annyira félek valójában pont olyan, mint én. Egy gyermek, akit lenyűgöz egy történet.
Biztos érzi magán a tekintetemet, megfordul... Látja, hogy őt fürkészem, és ekkor valami csodálatos dolog történik. Rám mosolyog. Igazán. Csodával határos módon, nem félek, visszamosolygok. Két gyermek vagyunk, akik egymásra mosolyognak.
Miért nem felejtettem el soha ezt a pillanatot? Miért emlékszem, majd ötven évvel később is minden egyes részletére? Azt hiszem azért, mert ez a pillanat gyönyörűen szemlélteti a felolvasás erejét.
A felolvasás egy olyan helyre repít bennünket, ahol mindenki, olvasó és hallgató is megpihenhet és ahol nincsen szükség a minket védő falakra.
Mi, emberek nem csak a történetre vagy a nyelv szárnyalására vágyunk, de a kapcsolatra is, mely az elhangzott szavak nyomán születik. Ennek a kialakuló kapcsolatnak a fényében végre megláthatjuk egymást. Amikor a felolvasás fontosságáról beszélünk, általában arra gondolunk, amikor felnőttként olvasunk fel a gyerekeknek. Elfeledkezünk a zsémbes kamaszról, az összezavarodott fiatal felnőttről, a kimerült középkorúról és a magányos idősről.
Pedig mindenkinek szüksége van arra a bizonyos harmadik helyre, a felolvasás nyújtotta biztos kis zugra. Mindannyiunknak meg kell kapnunk az esélyt, hogy valóban megláthassuk egymást.
Forrás: pbs.org
Kép: American Libraries Magazine
