Roald Dahl: Boszorkányok
Biztos sokan ismerik azt az érzést, amikor beragad az ujj a facebook-pörgetésbe, már réges rég nem érdekli az embert, mit fog látni a mobilja képernyőjén, fejben például megtervezi a hétvégi menüt vagy hogy hányas méretű overált kell majd télire beszerezni a nagyobbik gyermeknek. Az ujj ennek ellenére még mindig pörget, mielőtt az agy azt mondaná, hogy na, dobjuk végre félre a ketyerét, és csináljunk valami értelmeset! Nemrég egy ilyen értelmetlen pörgetés vált mégis értelmessé és fontossá, amikor a Kolibri Kiadó egyik posztja villant meg a mobilom kijelzőjén. Roald Dahl klasszikusának, a Boszorkányoknak az új kiadásáról írtak.
Nagyobb gyerekkoromban nem olvastam a regényt, az 1990-es filmváltozatát viszont láttam, és nagyon féltem, sőt máig bennem ragadt az a hideglelős érzés, ami a film bizonyos jeleneteitől megszállt. Azt hiszem, ezért is nem néztem újra felnőtt fejjel a filmet és ezért nem olvastam el soha a regényt. Látva a Kolibri Kiadó posztját úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy szembenézzek a félelmemmel, és el merjem olvasni a Boszorkányokat. Az szóba se jött, persze ezek után, hogy a gyerekeimnek felolvassam. Noha folyton körülöttem lófráltak, és szavakat, fél mondatokat próbáltak titokban szemlesütve kilesni a vállam fölött, miután megtudták, hogy boszorkányokról olvasok. Kisebb tájékozódás után hamar kiderült, hogy a könyv esetében a korosztályi ajánlás egyébként a 9 éves kor. Mi ettől még 2-3 évekre vagyunk, s azt feltételeztem, hogy ha nekem bátorság kell ehhez a könyvhöz, akkor egyelőre az épphogy csak a 7 felé igyekvő nagyobbik lányommal sem osztom meg ezt a remek regényt. Mert az igen hamar kiderült, hogy mennyire magával ragadó könyv a Boszorkányok. Kiváló stílusban megírt (köszönjük a fordítást!), izgalmas történet, az izgalmak pedig nemcsak a cselekményben rejlenek, hanem a feszültségkeltés eszközének remek alkalmazásában is.
A történet arról szól, hogy egy 7 éves kisfiú a szüleivel épp Norvégiába tart Angliából, hogy meglátogassák a nagyit a karácsonyi ünnepek idején. Az autó azonban kisodródik egy kanyarban, és a szülők meghalnak. A kisfiú a nagymamájához kerül, akivel nemcsak a gyász köti mélyen össze őket, hiszen mindig is kitűnően megértették egymást. A kisfiú komfortosan érzi magát a norvég házikóban, nagymamája pedig beavatja titkaiba. Leginkább a boszorkányokról beszél neki. Boszorkányok ugyanis minden országban léteznek, s egyetlen céljuk, hogy elpusztítsák a gyerekeket. A felnőttek nem nagyon érdeklik őket, de a gyerekeket kis állatokká, csúszómászóvá változtatják, hogy saját szüleik vagy más felnőttek pusztítsák el őket. De olyan esetről is tudomása van nagyinak, amikor egy kislányt bevarázsoltak egy festménybe, s az ott élt évtizedekig, ott öregedett meg, mígnem egyszer csak eltűnt a képről.
A kisfiú, miután ijedt kételkedését legyőzi, megtanulja a legfontosabbat, ami az életben maradáshoz kell: felismerni, ki a boszorkány. Hiszen ezek a boszorkányok köztünk élnek, elváltoztatják külalakjukat, hogy egyszerű kedves, segítőkész, csinos hölgynek, fiatalasszonynak tűnjenek.
„Még ha pénztárosként is dolgozik egy szupermarketben, vagy levelet gépel egy igazgatónak, vagy épp egy luxusautót vezet valahol (márpedig ezek közül bármelyiket megteheti), az esze akkor is csak a cselszövésen és a tervezgetésen és a tajtékzáson és a lángoláson és a süvítésen és a vérszomjas, gyilkos gondolatokon jár. Melyik gyerek legyen a következő? – mondogatja magában egész álló nap. Most melyik gyereket tiporjam el?”
Ha mesterien változtatják is el az alakjukat, és rejtik el a boszorkányjegyeket, a kisfiú megtudja, hogy valójában nincsenek lábujjaik, vagy hogy parókát hordanak, mely alatt csúnya, állandóan viszkető pattanásos fej bújik meg, kezüket mindörökké kesztyűbe kell rejteniük, hiszen ujjaik pöndörödő karmokban végződnek. Az orruk kimondottan érzékeny a gyermekszagra, szinte felfoghatatlan távolságból is megérzik azt, ami segít nekik abban, hogy minél több gyereket pusztítsanak el.
„A boszorkány nagy gonddal kiszemel egy áldozatot. Ezután becserkészi a szerencsétlen gyereket, ahogy egy vadász cserkész be egy kismadarat az erdőben. Óvatosan lépked. Csendesen mozog. Közelebb és közelebb kerül. Ekkor végül, amikor minden készen áll…zsupppssssz!... Lecsap rá! […] Egy boszorkány – értsétek meg –, nem vágja kupán a gyerekeket, vagy nem szúrja le őket késsel, és nem is lövi le őket pisztollyal. Azokat, akik ilyeneket csinálnak, elkapja a rendőrség. Egy boszorkányt sose kapnak el. Ne felejtsétek, hogy a varázslat az ujjaiban van, vérében pedig az ördögi tánc.”
Nagymama tanácsain, melyeket unokájának ad az életben maradás érdekében (ez inkább megelőzés, mivel a harcot nem nagyon lehet felvenni egy boszorkánnyal), jókat nevettem. Igazán jó fej és laza nagymama, előszeretettel biztatja például unokáját, hogy legyen minél maszatosabb, miközben játszik, élvezi az életet, nem kell annyira túlzásba vinni a tisztálkodást, kézmosást. Ugyanis minél koszosabb egy gyerek, annál boldogabb. Nem, dehogy… Minél koszosabb egy gyerek, annál jobban rejtve marad a boszorkányok számára kutyakaki szagát felidéző gyerekszaga. Az egyik nagy erőssége a regénynek, hogy az olvasottak egyszerre tudnak hideglelősen és véresen komolyak lenni közben mégis valamiféle könnyed lebegés érzete van az olvasónak, mintha ez az egész inkább csak egy nagy móka, tét nélküli kaland lenne.
A nagyi élete jelentős részében foglalkozott azzal, hogy boszorkányokról gyűjtsön információkat, és hogy a legfőbb boszorkány szervezte éves nagy boszorkánytalálkozó helyszínét kiderítse. Az kiváló alkalom lenne ugyanis arra, hogy az egyszerre egy helyre gyűlt boszorkánynépséget elpusztítsák valamiféle módszerrel. Nagyi azonban időközben nagyi lett, megöregedett. Az élet úgy hozta, hogy közel került hozzá ezekre a hajmeresztő történetekre fogékony unokája, aki issza a szavait, és elraktároz minden tudnivalót, amit a boszorkányokról mesél neki.
A kisfiúra és nagymamájára sok izgalom vár, ugyanis az élet újra olyan súlyos és megváltoztathatatlan helyzetbe hozza őket, mint ami miatt a történet elején egy szűk kis családdá váltak ketten. A kisfiút a főboszorkány elkapja, és közönséges egérré változtatja. Előtte szerencsére megtudta a boszorkányok hatalmas titkát, hogy Anglia összes gyermekének elpusztítására szövetkeznek egy ördögi tervvel. Cukorka- és édességboltokat fognak nyitni, és késleltetett hatású egérré változtató szerrel etetik meg a gyerekeket. Azok pedig hamarosan mind kisegérré változnak, akiket nem győznek majd a gyanútlan tanárok és szüleik irtani.
Komoly feladat áll tehát nagymama és egérré változott unokája előtt. Vagy összeszedik minden bátorságukat, csalafintaságukat, és megakadályozzák ezt a szörnyű tervet, vagy soha többet nem lesz lehetőségük szembeszegülni a boszorkányokkal.
Meg kell mondjam, minden szavát élveztem a regénynek, akkora izgalomban voltam, míg olvastam, hogy amikor nem olvastam, akkor is azon járt az eszem, mikor olvashatom tovább. Biztosan az egyik könyvespolcunkon fog várakozni még 2-3 évet, amíg a gyerekeim kezébe adom, de soha nem lehet elég korán kezdeni azoknak a könyveknek a gyűjtését, amik miatt majd jó eséllyel ők is elhajítják a ketyeréket. Azt tudom, hogy ilyen igényes, jól megírt szövegekre nagy szükségük lesz, akármikor is jön el az ideje.
Cím: Boszorkányok
Író: Roald Dahl
Fordítás: Pék Zoltán
Kiadó: Kolibri Kiadó
Év: 2020
Oldalszám: 237
Korosztály: 10+
