Így nevelünk olvasókat mi - 2. rész
Hogyan nevel olvasókat egy kétgyerekes, az irodalmi szövegeket nemcsak olvasni, hanem írni is szerető anyuka és apuka? Hogyan jutnak el a lapozóktól a rövidebb meséken át a sokrészes gyerekregényekig egy 3 és egy 5 évessel? Hogyan lehet két örökmozgó kislánnyal megállni napi fél-egy órára, hogy együtt élvezzék a nyugalmat, az együtt átélt, olvasott kalandokat?
A "Neveljünk olvasókat!" csoportban minden héten több száz szülő és gyerekekkel, gyerekkönyvekkel foglalkozó szakember vitatja meg a mit, mikor, hogyan kérdéseket, miközben a gyerekeink olvasóvá neveléséről folyik a szó.
Amikor megkértem egyik csoporttagunkat, aki néhány éve egy anyuka blogot vezet, és hetente ír jobbnál jobb posztokat az életük kisebb-nagyobb történéseiről és a közös olvasmányaikról, hogy mesélje el, ők miket és hogyan olvasnak, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy, a csoportban hetente felmerülő szülői kérdésekre ennyire reflektáló írást fogok kapni. Boldog Daniella az "Oh My Mom" blog házigazdája lelkesítő gondolatokkal, remek ötletekkel és sokak számára megnyugtató, saját tapasztalatokkal meséli el, hogyan nevelnek olvasókat kis családjukban.
"Az egyik kislányom éppen hároméves, a másik nemrég múlt öt, pár héttel ezelőtt fejeztük be Berg Judit Rumini című regényciklusának első kötetét, amin a gyermekes ismerőseim közül sokan csodálkoznak, furcsállják vagy egyenesen hitetlenkedve fogadják. Talán ezért is kezdtem el nemrég azon gondolkodni, hogy honnan is vezetett a mi utunk a matrózzá lett csavargó Rumini tengeri kalandjainak olvasásáig két olyan kislánnyal, akik nem mellesleg korosztályuknak szerintem nagyon jellemző alaptípusai: Elza- és hercegnőjelmezt húznak hétvégi nagybevásárláshoz a macinadrágra és a vastag pulcsira, illetve (mi sem természetesebb) unikornisszarvas hajpántot tesznek a fejükre akkor is, ha utána vastag kötött téli sapka kerül majd rá.
Rendszeresen könyvtárazunk, ahova az első gyerkőcöt kétéves korában írattuk be, a másodikat meg második gyermek létéből fakadóan újszülött kora óta hordjuk, emellett minden hónapban veszek egy vagy két db (többnyire magyar szerző tollából származó) kortárs mesekönyvet, és igazán szerencsésnek mondhatom magunkat abból a szempontból is, hogy a testvérem is rendszeresen ellát minket kincset érő mesekönyvekkel, gyönyörű, igényes szövegeket tartalmazó friss kiadványokkal. Egy faluban élünk Szeged mellett. A helyi könyvtár meserészlege fantasztikus a könyvtárosunknak köszönhetően, így nem kell Szegedig sietnünk, ha választékra vágyunk. Nemcsak figyel a felmerülő igényekre (egyetlen egyszer kellett a gyerekeimnek bánatosan felsóhajtania, hogy Tony Wolf Mesél az erdő sorozatának tündéres része pont nincs meg a kínálatban, és 2 hét múlva már félre is volt téve nekünk pult alatt az új szerzemény), hanem rendkívül jó ízléssel válogat a friss mesekönyves megjelenésekből, általában amire én kigondolok valamit, hogy jó lenne elolvasni, az meg is jelenik a polcon.
Számomra nagyon fontos, hogy kortárs magyar irodalmat olvassak a gyerekeimnek amellett, hogy a klasszikusokat is megismertetem velük (Pl.: Marék Veronika Kippkopp meséi, Bálint Ágnes Mazsola könyvei, Szepes Mária Pöttyös Panni történetei, Janikovszky Éva mindenestül, Csukás István és Lázár Ervin univerzuma). Remek a felhozatal, kiváló írók nagyszerű szövegei kerülnek be a könyvesboltokba s a könyvtárakba nap, mint nap. A lehető legkárosabb előítéletnek tartom, amivel csak találkoztam eddig, hogy a felnőtteknek szóló kortárs magyar irodalommal szembeni ellenérzések (általában éppen olyanoknál a legerősebb ez, akik nem olvasnak kortárs magyar irodalmat) miatt nem válogatnak a kortárs magyar mesekönyvekből sem. Az ő gyermekeik így nem találkozhatnak az úszni vágyó lepkelány és a minden áron repülni akaró kisegér történetével (Bosnyák Viktória: Nino repülni akar), Dés Mihály cuki és mindeközben az egyedülálló anyukájuk számára nagyon nehéz helyzeteket teremtő ikerpárjával, Ancsapancsával sem (Dés Mihály: Ancsa és Pancsa). Nem ismerkednek meg Berg Judit tökmagjaival, akik elférnek egy gyermekzsebben, mégis szuper kalandokat élnek át némi varázseszköz segítségével, amik mindig bajba sodorják őket (Berg Judit: Tökmagok Afrikában, Tökmagok a korallzátonyon stb.)
De kimaradnak Both Gabi háztartási meséiből is, aki sok-sok anyuka mindennapi panaszát fogalmazta meg a Kakaókatona és Tejhercegnő című mesekönyvében. Akármennyire is szeretne az ember inkább a gyerekeivel fogócskázni meg társasjátékozni, a háztartást bizony vezetni kell, ebédet kell főzni, porszívózni kell, fürdőkádat pucolni még akkor is, ha három kisgyermek tizenkét féle kívánsággal próbálja azt minél jobban hátráltatni. A felajánlott megoldás remekül támasztja alá a tézist, miszerint a gyerekeknek egészen kicsi koruktól hallatlan nagy szükségük van mesehallgatásra, nemcsak a képzeletük fejlesztéséhez, a világról való ismereteik bővítéséhez, a szókincsük alakításához, hanem ahhoz is, hogy mindennapi problémák leküzdéséhez megoldási javaslatokat, mintákat kapjanak. Both Gabi mesekönyvének anyucija azt a megoldást választja, hogy kiborulós-, hisztihelyzetekben, nehéz pillanatokban a nyűgös háztartási feladatok elvégzése közben mesélni kezd a gyerkőceinek arról, ami éppen történik körülöttük.
A Bogyó és Babóca – Anna, Peti, Gergő – Boribon bermuda-háromszög
Az olvasásainknak a kezdetektől fogva nagyon jellemző sajátossága, hogy próbálok nagy átéléssel olvasni, hangsúlyozni, mutogatni, hatásszüneteket tartani, hogy a szöveg minél jobban átélhető legyen a kicsik számára, már-már színpadra viszem, amit olvasok. A monoton szövegdarálásnak azt hiszem, szinte semmi értelme. Unalmas felolvasással sose győzzük meg arról a gyerkőcöket, hogy az a mozgóképmentes papírhalom, amit a kezünkben tartunk, sokkal érdekesebb, mint amikor Peppa malac és egész családja elröffenti magát úgy, hogy megremeg a föld, aztán teátrálisan hanyatt vetik magukat, és nevetnek. Amikor a gyerkőceim kiléptek a kicsi babuci korból, akkor az átélő olvasás (nevezzük mondjuk ezt most így) kiegészítéseképpen gyakran mutogattam is az illusztrációkra, ha úgy tetszik, vezettem az ujjaimmal a képeken a hallottakat, ami az olvasást kísérő nonverbális kommunikációt kiegészítve nagyon sokat segített nekünk abban, hogy elsőre nehezebben befogadható szövegekkel megbirkózzunk. Ezzel a módszerrel illetve a kiegészítő magyarázatokkal kiválóan tudtunk olvasni másfélévesen olyan Kányádi-verseket, amiket jellemzően nagyobb ovis korban vagy kisiskolás korban vesznek egyébként elő az oktatásban vagy a gyerekkönyves ajánlás is oda helyezi őket. Nem kell sokkal magasabbra tenni a lécet a gyermek aktuális szellemi fejlettségénél (vagyis amit gondol róla a szülő), de egy kicsit érdemes emelni a tétet mindig. Ez nem azt jelenti, hogy olyan szövegekkel kínozzuk a gyermekeket, amikkel nem birkóznak meg, csak azt, hogy lehet próbálgatni, nekem eddig az volt a tapasztalatom, hogy a gyerkőceim mindig előrébb járnak megértésben, szellemi felvértezettségben, mint amit én gondolok róluk, mindig meglepnek, pedig rendkívül intelligensnek tartom őket, ahogy azt már csak szokták a szülők a saját gyermekükkel kapcsolatban. Nagyon fontosnak tartom tehát, hogy a mesélő szülő ne kényelmesedjen el.
Az elkényelmesedés egyik nagyon jellemző pontja azután jön el, amikor a gyermek rákap a Bogyó és Babócára. Szuper érzés, és nagy büszkeség az, amikor a gyermek, aki addig többnyire mondókákat és versikéket hallgatott csak szívesen, igazán rákap az olvasásra, és hónapokon át követeli ugyanazokat a történeteket. Én magamban Bogyó és Babóca – Anna, Peti, Gergő – Boribon bermuda-háromszögnek nevezem ezt a mesevilágot (ide sorolnám még a Maszat-történeteket is, de az már inkább négyszög lenne háromszög helyett), amiben igen könnyű elmerülni. Ezeknek a meséknek a haszna egyébként tagadhatatlan, megtalálták azokat a témákat és azokat az illusztrációs technikákat, amik a pici gyerekeknél komoly addikciót képesek kialakítani.
Nem nagyon találkoztam még olyan kisgyerekes családdal, ahol a kétéves gyerkőc ne ismerné Babócát vagy Boribont, ahogy azt is nagyon gyakran látom, hogy a mondókázós, versikézős időszakot szinte magától értetődően követi a Bogyó és Babóca – Anna, Peti, Gergő – Boribon szakasz. Ha korosztályt kellene mondani, én azt mondanám, hogy 15 hónapos kortól két és fél maximum hároméves korig csuda jól beválnak a mesetár fontos részeként. Utána viszont könnyű belesüppedni a kényelembe: a gyermek minden egyes este, minden alkalommal, amikor napközben felkínáljuk az olvasást, Anna, Peti, Gergőt vagy Boribont, Maszatot hoz az ölünkbe, mi meg elolvassuk századjára is, hiszen annyira szereti. Ebből a cukiságból lesz az, hogy a gyermek négy- és ötévesen Bogyó és Babócát akar olvasni. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy nagy ovis gyermek képzeletvilágának és értelmi fejlődésének jót tehetne a mindennapi 90 % kép + 10 % szöveg eloszlású mesemennyiség, ahol a felkínált problémák és élethelyzetek, érzelmi viszonyok állandóan ismétlődnek, a szókincs kb. 300 elemes, és minden végtelenül leegyszerűsített. Szerintem legkésőbb hároméves korban érdemes lehet átvenni az irányítást, anya/apa/nagyik/nagypapák kínáljanak fel hosszra és témára is komolyabb szövegeket a gyerkőcnek.
Nagyon egyszerűen is mehet ez a kínálgatás, heti könyvtárba járással például, jó nagy könyvválasztékkal hazatérni mindig. Vagy egyszerűen csali bedobásával, pl. leülni és lapozgatni kezdeni egy új mesekönyvet és nagyokat nevetni rajta, látványosan elmélyedni benne, a gyermek is kíváncsi lesz, hogy mi érdekeset lát abban a nembabócában anya meg apa. Nekem az is be szokott jönni, hogy pl. vacsora közben, amikor én már ettem, a híresen lassan evő gyerekeim még falatoznak, odaviszek az asztalhoz valamit, amit én választottam, és csak úgy belekezdek. Vagy játék közben elkezdem mesélni nekik, hogy hallottam egy izgi történetet, egy nagy zöld trollról szól, aki lakkaszörpöt akart inni. Természetesen itt zavar keletkezik, és a gyermek rákérdez, hogy de hát mi az a lakkaszörp, meg mi az, hogy troll? És tényleg zöld? Mégis mekkora, milyen nagy az a troll? És már ott is tartunk, hogy muszáj lesz kikölcsönöznünk Varró Dani A szomjas troll című könyvét, mert a gyermekek majd megvesznek, hogy megtudják, milyen ízű a lakkaszörp.
Sajnos nem hallgatja a mesét
Vannak persze olyan szakaszok az olvasásban, amikor a könyvcímek böngészése még fel se merül, örül a szülő, ha a gyermek egy nem túl hosszú mondókát végig tud hallgatni anélkül, hogy közben három kört kocogna a szobában. Gyakori panasz az olvasással kapcsolatban főleg az egy- és másféléves kor közötti időszakban, hogy „az én gyermekem nem olyan, hogy egy helyben üljön” meg hogy „sajnos nem hallgatja a mesét”. Erre bennem mindig az merül fel kérdésként, hogy ki mondta, hogy egy helyben kell ülni hozzá? Miért kéne egy 14-15-17 hónapos gyereket a székhez kötözni, és arra kényszeríteni, hogy természetével/korosztályi sajátosságaival teljesen ellenkező módon egy helyben üljön némán? Illetve miért gondoljuk, hogy ha közben autót tologat a szőnyegen, nem figyel/nem hallgatja a mesét, nem bővül a szókincse akkor is?
Az első kislányom viszonylag hamar és könnyen türelmes mesehallgató lett, nem lapozgatott el, nem tekergett erre-arra, ült és figyelt 16 hónaposan is, kétévesen is stb. A második kislányom viszont egyéves korától úgy hallgatott mondókázást/versikélést/meseolvasást, hogy rohangált körülöttem, építőkockázott, eszegette a babakönyvek és a felnőtt könyvek szélét, átrohant egy másik szobába, aztán vissza. Engem akkor ez nagyon bántott, az első kislányomhoz képest elmaradásnak éreztem azt, hogy ő nem ül oda mellém hallgatóságnak. Hiába tudtam, hogy ő nagyon más típusú gyerkőccé cseperedik, akkor is piszkálta a bölcsész énemet a dolog. Elhatároztam tehát, hogy akármi lesz is, én a háttérben mindig bekapcsolva maradok, mindennap amennyi belefér, annyit olvasok, szavalok, túlhangsúlyozok, kiabálok, akármit is csinál az én örökmozgó Julcsikám. Jó pár hónap telt el így, én rendíthetetlenül olvastam neki, ő meg borogatta le a polcokról a játékokat, zsírkrétával satírozott, labdát gurítgatott közben, aztán amikor 15 hónaposan volt már egy komolyabb szókincse, oda-oda ült mellém, és egy-egy képre mutatva elmondott egy-két szót azokból a szövegekből, amiket olvastam neki látszólag visszacsatolás nélkül, majd újfent elszaladt játékokat borogatni a polcokról. Akkor tudtam, hogy jó úton járunk, és dagadt a mellem a büszkeségtől. Hatalmas lépésnek éreztem, mégsem akkorának, mint az abszolút kezdeteket, amikre én visszavezetem, hogy a mesehallgatás olyan természetes a gyerekeimnek, mint a napi folyadékmennyiség elfogyasztása a test működéséhez.
Ez az abszolút kezdet egyáltalán nem valami csodakönyvhöz kapcsolódik, ami megalapozta a mesekönyvek szeretetét a gyerekeimnél, hanem minden olvasót nevelő szülő csodareceptje: egészen egyszerűen olvasni kezdtem a gyerekeimnek a kezdetektől, tudjátok, akkor, amikor a szomszédok meg az okosabbak azt mondják, minek olvasol, úgyse érti még. Hát persze, hogy nem, azt nem érti meg, hogy mi az, hogy biri, biri bárány, meg azt sem, hogy „Volt egyszer egy mesebolt,/abban minden mese volt.” (Gazdag Erzsi: Mesebolt). De a hanglejtést érti és érzi, az arcod rezdüléseit, a kifejezéseit érti és érzi, azt, hogy ez valami olyan dolog, ami csak neki szól, és tőled jön, azt érti és érzi.
Hogy fogtunk hozzá a Ruminihez?
A könyvtárosunkon, a tesómon, az én mesekönyves böngészéseimen kívül nagyon sok jó tippet kapok az egyik barátunktól, ahol kicsit nagyobb gyerekek vannak, mint nálunk. Apuka költő és prózaíró, anyuka hegedűművész, s egyszerűen csodálatos dolgokat olvasnak. Ha náluk vagyunk, szinte mindig vallatóra fogom őket, hogy legutoljára miket olvastak, miket fedeztek fel maguknak, és kivétel nélkül mindent be is szerzek aztán később magunknak.
Többek között ők hívták fel a figyelmünket Darvasi László Pálcikájára, ami alapkönyv, ha a gyerkőcöd már gyakorlott meseolvasó, és ha úgy vezetnéd be egészen komoly témákba, hogy közben eszement sztorikat olvastok. Pálcikát olvasni csak nagyon sok humorérzékkel és komoly értelmezői szándékkal tanácsos. Ha a felszínt kapirgálod, akkor valószínűleg csak valami bugyuta katyvasznak tűnik az egész, szóval ez is egy olyan könyv, ahol a szülőnek toppon kell lennie, elmélyülni a szövegben, nemcsak szöveget darálni. Azt hiszem, általános érvényűnek fogadhatjuk el, hogy amint elkészült a szülő arra, hogy igazán odategye magát az olvasáshoz, hogy ne csak szinkronhang legyen, hanem értelmező, magyarázó segítsége a gyermeknek az olvasásánál, akkor nyert ügye van. Akkor nincsenek leküzdhetetlen akadályok, akkor már nem téma az, hogy hogyan fogjunk hozzá egy 280 oldalas meseregényhez, vagy akár regényfolyamhoz, pl. a Ruminihez.
Mi úgy fogtunk bele, hogy egy nap kikölcsönöztük a könyvtárból, és azt mondtam a lányaimnak a borítót mutatva, „képzeljétek, ez a kisegér egy matróz, aki egy Szélkirálynő nevű hajón utazgat erre-arra a világban”. Felmerült, hogy vajon miért hívják királynőnek a hajót, mi köze a szélnek a hajózáshoz, vajon mi lesz, ha nem fúj a szél, s aki a nyílt tengeren hajózik, az találkozik-e szörnyekkel, sellőkkel. Ezután elolvastam a borító hátoldalán feltüntetett tartalmat, ami után több se kellett, azonnal könyörgőre fogták, hogy kezdjem el olvasni, hiszen meg kell tudniuk, hogy tényleg van-e a bazárban láthatatlanná tévő kalap.
Nagyon sokszor megálltunk a szövegben, elmagyaráztam egy-egy szót vagy fordulatot, vagy magát a helyzetet, hogy miért olyan kiélezett, és teljesen bele tudják élni magukat. Pl. amikor Rumini fogságba esik egy kalózhajón az élelmiszerraktárban, és létfeltétel, hogy rejtve és csendben tudjon maradni. Az első három fejezet volt a vízválasztó, amikor kialakítottuk a stratégiánkat, hogy ez a könyv keményebb menet lesz az eddigieknél sok pihenővel, kiegészítő magyarázattal. Utána is megmaradt az érdeklődésük, és feltétlenül tovább akartak haladni a történetben, akkor dőlt el igazán, hogy mi ezt tényleg el fogjuk olvasni. Sok olyan alkalom is volt, hogy én olvastam, ők meg reggeliztek közben, néha nagyra tátották a szájukat döbbenetükben és visszapottyant a falat a kanálról a tányérjukra, és olyan is előfordult, hogy kirakóztak meg építőkockáztak közben, és bele-beleszóltak az olvasásba jelezve, hogy azért figyelnek ők. Egy hónap alatt olvastuk el úgy, hogy közben sok mást is olvastunk, amik mellett a mindennapjaink állandó eleme volt a Rumini. Annyira megszerették Ruminit és az érte igazi veszélyeket vállaló barátját, Balikót, és magát ezt a hosszú barátságot egy könyvvel, ami megbízhatóan jó hosszú időn keresztül mindenféle izgalmakat rejt, hogy a befejezése után tudtam, hogy megtanultuk ezt is: most már bátran foghatunk igazán nagylélegzetű szövegekbe, szeretik ezt a hosszan elnyúló barátságot, és kell is nekik. Most Berg Judit Lengemeséiben vagyunk tetőtől talpig, ami könnyebben fogyasztható az ovis korosztálynak, bátran ajánlom azoknak a szülőknek is, akik vennének egy nagy lélegzetet, és maguk mögött hagynák Bartos Erika világát. Nagyszerű csere lesz a lengék fantasztikus mesevilága, a minden évszakban csodás nádtenger szeretnivaló figurái, élükön Füttyös Vilkóval, aki olyan nagyon szeretne felnőni, felnőtteknek való dolgokat csinálni, de még sok mindent kell tanulnia addig, legfőképp türelmesnek lenni, és a jelen pillanat megbecsülését, amiben a mesehallgató ovis gyermekeink is még járatlanok, de ki tudja, mire beköszönt a tél a nádtengeren, talán ők is megtanulják."
Daniella, vagyis az "Oh My Mom"- blog Instagram oldalán hétről-hétre jelennek meg a család aktuális gyerekkönyves kedvenceinek fotói és a hozzájuk kapcsolódó tapasztalatok. Kattintsatok a könyvcímekre és már olvashatjátok is ezeket a bejegyzéseket:
