Nemrég státuszra kellett vinnem az 5 éves, kisebbik lányomat a védőnőhöz. Miután a szerénykedős szakaszon túljutottunk, az 5 évesem bebizonyított mindenfélét, például hogy sok mindent le tud már írni, és sok mindent elolvas, vagy hogy 5 helyett 120-ig legalább el tud számolni, és hogy tud fél lábon ugrálni. Amit nem tudtunk ott helyben bizonyítani, az az hogy 2020-ban majd' 14 000 oldalnyi gyerekkönyvet, nagyrészt meseregényt olvastunk az 5 és a 7 éves kislányommal együtt. Azért mesélem most ezt el, mert nagyon gyakran kérdezik tőlünk, hogy mégis hogyan olvasunk ennyit a gyerekeinknek. Ráadásul ez a tizennégyezres szám már olyan nagy, hogy valóban hihetetlen lehet. Nagyon egyszerű a magyarázat: nemcsak este olvasunk, nemcsak a fektetéses, altatásos rutin része az olvasás otthon, hanem igen kitüntetett szerepe van a napjainkban.

Főleg rám nagyon jellemző, hogy akármikor akármit eldobok, ha a gyerekek könyvvel kezdenek utánam járkálni. A vizes ruhákat például nem teregetem ki, csak ha már olvastunk, a mosogatógépet félig bepakolva magára hagyom, a pókhálóknak odakacsintok, fél zokniban elugrálok a gyerekszobába, az ágyunkat hagyom még kicsit bevetetlenül, megígérem magamnak, hogy majd később fésülködöm, majd később olvasom el a híreket, majd később írok meg egy könyvajánlót, később hívom fel a szüleimet, a barátaimat... Olvasásért bármit félbehagyok, és semmi nem zavar érte cserébe, egy pillanatig se érdekel a morzsahalomban turkáló hangyacsapat vagy hogy még nem regisztráltam a vakcinára.

Ezek csak a random olvasásaink, de valóban vannak megszokott olvasós idősávjaink. Szinte minden közös étkezéskor olvasok például a gyerekeknek. Tudom, hogy sokaknál a közös étkezés szent és sérthetetlen, nálunk viszont a közös olvasás szent és sérthetetlen. Ezért én szinte kivétel nélkül ülök az aktuális kedvenc történettel a kezemben az asztalnál, és olvasom tovább a nagy szemeket meresztő, a leves/rizs/desszert/joghurt/gabonapehely felett rötyögő/megrettenő/kíváncsian fürkésző gyerekeimnek, hogy mi történt újabban Torzonborzzal, Mary Poppinsszal, Kapitánnyal és Narancshallal, esetleg Rosszcont Petivel, az okos lánnyal vagy Mátyás királlyal.
Ha autóval utazunk, én szinte mindig olvasok, nyáron Szegedtől majdnem Poroszlóig olvastam a Macskakirály születésnapját, akkor hagytam abba, amikor már berekedtem, vagy például a balatoni utunkon szintén az autóban olvastam el a Szegény Dzsoni és Árnikát. Így hát most, hogy vezetni tanulok, meg kellett értetnem az oktatómmal, hogy én sosem értem rá táblákat figyelni meg sávokat, meg hogy hogyan viselkednek az autósok egyenrangú útkereszteződésben, mert én általában akkor is egy gyerekkönyvbe fúrtam az orromat, s csak esetleg addig tekintettem ki onnan, amíg hátrafelé mutogattam az illusztrációkat a gyerekeknek, szóval meg kellett értetnem vele, hogy semmit sem tudok, amit mások, akik nézelődnek, tudnak. Covid előtti időkben gyakran fordult elő, hogy felsőlégúti vírussal a váróteremben ücsörögve nemcsak a saját utódomat szórakoztattam a Lengemesékkel, a Viplalával vagy a Harisnyás Pippivel, hanem körénk sereglettek az ott unatkozó várakozó idegen gyerekek, és mesehallgatásra kiéhezve betársultak a kislányaimhoz.

Olvasásra mindig van alkalom, lehetőség, ez a legjobb benne. Olyan táskát sosem veszek fel, amibe nem fér el egy könyv vagy az ebook-olvasó. Ha már itt tartunk: külön izgalom volt, amikor először olvastam a gyerekeknek az ebook-olvasómról. Az éppen Juharfalvi Emil volt. Amíg be nem fejeztük, én nem vehettem kezembe a saját ebook-olvasómat, nem haladhattam abban, amit én olvastam, mert azonnal a nyakamba másztak a gyerekek, hogy nekik olvassam az Emilt. Az esti meseolvasás nálunk így nem kap nagy hangsúlyt, hiszen napközben is sokat olvasunk, ovi- és iskolaidőben ovi és suli után, hétvégéken pedig vígan pótolunk. Persze én is lehetek pukkancs, én is lehetek fáradt, lázas, beteg, előfordul, ha nem is gyakran, hogy nemet mondok valamilyen helyzetben az olvasásra, így kapott helyet az életünkben eleinte például a hangoskönyv. A férjem valahova elutazott és én nem tudtam annyi felé szakadni, hogy ne éhezzünk, legyen valami ruha, amit felvehetünk és foglalkozzam a gyerekkel is. Így a telefonomról majd a kis hordozható bluetooth-os hangszórónkra átjátszva hangos meséket, hangjátékokat kezdtem lejátszani nekik. Ezt annyira megszerették, hogy azóta is gyakran kérik, valamit indítsak el otthon, míg mondjuk kirakóznak, rajzolnak, persze csak az első kiadós veszekedésükig. De igazán akkor lett napi program a hangos mese hallgatása, amikor a tavaszi karantén időszakában az egyik nagymama elkezdett naponta részletekben elolvasni 1-1 meseregényt a gyerekeknek, amit elküldött a mobilunkra Viberen abból a faluból, ahol ő lakik távol tőlünk. Ez lassan egy éve tart és a világért nem aludnának úgy el a gyerekek, hogy meg nem hallgatjuk mama aznapi felolvasását. Mama legalább 4 000 oldallal szállt be így a 2020-as 14 000 oldalunkba, és ez mindannyiunknak nagy öröm.

Sok minden függvénye, hogy ki mikor és mennyit tud olvasni a gyerekeinek, de az biztosan nincs kőbe vésve, hogy csak lefekvés előtt olvashatunk. Érdemes kreatívnak lenni, és meglátni a réseket. A mesekönyvek birodalma kiapadhatatlan tengeróceán, de a gyerekeink rohamosan cseperednek, nem sokáig kucorodnak már oda mesét hallgatni hozzánk. Egyszer csak benyitsz a gyerekszobába egy új könyvvel és találsz ott az ágyon egy sehallselát gyermeket Harry Potterbe takarózva, te meg mehetsz vissza a saját könyvedhez egyedül.